A kolozsvári operaigazgató lelkiismerete nyugodt: vagy elfelejtette, kikről írt jelentést, vagy hazudott a Szekunak, vagy ártalmatlan dolgokat jelentett. A CNSAS-tól kikért ügynök- és megfigyelési dossziéjával segítettünk Szép Gyulának visszaemlékezni.
2013-ban nem keltett különösebb feltűnést a Bukaresti Fellebbviteli Bíróság döntése, mely kimondta: Szép Gyula együttműködött a kommunista titkosrendőrséggel, a Securitatéval. Bár ez az információ az interneten évek óta szabadon fellelhető, és az RMDSZ vezető politikusainak is tudomásuk volt róla, az erdélyi magyar sajtó ingerküszöbét sokáig nem érte el ez a téma.
Az ismert kolozsvári kultúraszervező, intézményvezető és politikus pályája látszólag zavartalanul folytatódott: jelenleg a Kolozsvári Magyar Opera igazgatói tisztsége mellett Szép két RMDSZ-közeli alapítvány, a Communitas Alapítvány alelnöke, az Erdélyi Magyar Televíziót (ETV) és az Erdély FM rádiót működtető Janovics Jenő Alapítvány elnöke, alapítója és egyik alelnöke a Kallós Zoltán néprajzkutató hagyatékát gondozó, szórványoktatással és az erdélyi népi hagyományok megőrzésével foglalkozó Kallós Alapítványnak.
A közelmúltig az RMDSZ Szövetségi Etikai és Fegyelmi Bizottságának (SZEFB) tagja volt, erről a funkciójáról azonban lemondott akkor, amikor 2020 szeptemberében az Átlátszó Erdély ismertette az együttműködést megállapító végzés indoklását.
Anyagunk publikálása előtt megkerestük néhány kérdéssel Szép Gyulát, aki felajánlotta, hogy interjút ad nekünk erről az időszakról. Mivel nekünk csak a bíróság indoklása állt rendelkezésünkre, ezzel a lehetőséggel nem éltünk, azonban megígértük, hogy amint a CNSAS-tól megszerezzük a teljes iratcsomót, nagyobb anyagot írunk a témáról, és akkor lehetőséget adunk arra, hogy Szép részletesen beszámoljon kapcsolatáról a Securitatéval.
Akkori anyagunk megjelenése után Szép a Transindexnek nyilatkozott – ebben az interjúban azt állítja, a jelentéseket nagyrészt a Securitate-tisztek diktálták. „Tudtam románul, de nem úgy, ahogy kellett volna ahhoz, hogy ezeket a tájékoztatásokat olyan formába öntsem, ahogy nekik szükségük volt rá. Úgyhogy tollba mondták nekem, én meg engedelmesen leírtam” – mondta Szép, aki nem is értette, hogyan lehet ilyen „nevetséges” beszámolókkal elveszíteni a pert.
Ebből az interjúból az is kiderült, hogy Szép Gyulának nincsen meg a két – a hálózati és a megfigyelési – dosszié, sőt, ezt az anyagot ő nem is olvasta el teljes egészében. Így elküldtük neki átolvasásra azokat a dokumentumokat, melyeket a CNSAS-tól kaptunk, abban a reményben, hogy így részletesebb válaszokat kaphatunk kérdéseinkre.
A dossziékat részletesen bemutató anyagunk itt érhető el, alább pedig Szép Gyula válaszai olvashatóak.
A hálózati dossziéban szerepel, hogy a Securitate 1972 nyarán „ismerkedett meg” önnel. Vissza tud emlékezni, hogyan történt ez az ismerkedés?
Nem tudom pontosan, talán egy kicsit későbbre emlékszem, de vegyük figyelembe, hogy ez 50 évvel ezelőtt volt. Igen, megkerestek az egyetemen, és megkértek, hogy másnap menjek be, mert valami hazafias érdekből kellene velem szóba álljanak.
Arról beszéltek, hogy ők nagyon szeretnék, ha segíteném a munkájukat. Néhány kollégáról, tanárról fognak megkérdezni. És talán ennyi is volt az első találkozóm. Utána időnként hívtak, a dossziéban van amelyik megjelent.
Szerintem többször hívtak, mint aminek nyoma van. Többnyire ők írtak, vagy nem is írtak semmit, csak megjegyeztek valamiket. Tudták jól, hogy kik az én ismeretségi köröm, kollégák, tanárok. Megpróbáltam minél nagyobb badarságokat mondani, hogy itt jártunk, ott jártunk, ezt énekeltük, azt énekeltük.
Nagyjából erről szólnak a jelentések. Aztán rákattantak néhány emberre, róluk muszáj volt írni. Ők diktáltak, annak alapján, amiket beszélgettünk.
Még a beszervezése előtt ebben a dossziéban van három jelentés. Gondolom, ezek az előkészítő találkozók alkalmával születtek.
Jó, annyi van a papíron, igen.
Tudna mesélni erről a beszervezése előtti időszakról?
Nekem ez összefolyik, nem emlékszem pontosan. Hogy mikor íratták meg velem ezt a papírt (a beszervezési nyilatkozatot – szerk. megj.) nem tudom, egy darabig ez nem született meg. Aztán írattak velem olyan papírokat is, melyek szerintem itt nem jelennek meg. Beszélgettünk, és egyszer csak azt mondták, ezt írjuk le.
Megfenyegették?
Igen, hogyne. Mutatták, ott az a nagy vasajtó, bezáródhat. Inkább az egyetemmel fenyegettek, hogy aki nem végzi a hazafias munkát, nem segíti a nem tudom mit, akkor nem sikerül a vizsgája, nem kerül állása.
A transindexes interjúban is említette, hogy voltak fenyegetések. A dossziéból azonban nem ez derül ki. A tiszt többször is kiemeli, hogy nagyon meg vannak elégedve azzal, ahogy ez az egész halad, ön segítőkész, nyílt, látszólag szívesen mesél ezekről a dolgokról.
Hát, egy nagy színjáték lehetett nyilván. Az látszik, hogy mennyire nem mondtam semmi lényegeset nekik. Volt, amit becsempésztek, hogy én azt mondtam volna valakiről, hogy irredenta. De ezeket a kifejezéseket nagyjából ők mondták, ők diktálták.
Én csak meséltem nekik teljesen gügye dolgokat, hogy itt voltunk, ott voltunk, hogy szép a zene, és a Kodály-módszer milyen hasznos. Nagyon sok csúsztatás van ott részükről.
Miért lett volna ez érdekük? Logikusan belegondolva egy állambiztonsági szolgálatnak az lenne az érdeke, hogy minél pontosabb információkkal rendelkezzen. Miért találna ki a szekustiszt dolgokat, és miért adná azokat valaki más szájába?
Hát mert ki kellett pipálni a penzumot, sokan voltak, nekik hétről hétre szállítaniuk kellett az információkat, saját munkájukat igazolták ezzel. Nagyon sokszor nem volt téma, amiről írni lehetett volna, de valamit mégis le kellett írni, lássák, mit csinált egész nap. Arra is gondoltam, hogy felteszem ezt az egész iratcsomót az internetre. Nevetség tárgya az egész.
A Transindexnek adott interjúban azt is mondja, diáktársai tudták, hogy önt néha behívják. Tehát már akkor is beszélt erről.
Igen, édesanyámnak is elmondtam.
Érdekes, hogy az egyik első találkozáskor viszont a tiszt megjegyzi, hogy ön azt kérte, hogy a Securitate ne árulja el azt, hogy itt volt, mert ez önnek kínos lenne.
Lehet. Lehet hogy azt mondtam, vagy lehet hogy azt csak ő írta. Két közeli barátomnak – egyikkel szobatárs is voltam – is elmondtam ezt, el is meséltem hogy mit kérdeztek, mit mondtam. Azért is mondtam el nekik, hogy tudják, hol vagyok, mert féltem, hogy történik velem valami.
Milyen érzés az, amikor ön tudja, hogy hamarosan menni fog a Securitate-tiszttel találkozni, ugyanakkor ott van a barátai között, zajlik az élet, beszélgetnek, és tudja, hogy erről kell majd mondjon valamit?
Rossz érzés, de nem tudtam elkerülni. Egyszerűen féltem.
Amikor készültem erre a beszélgetésre, megtaláltam egy 2014 márciusi rendezvényéről szóló beszámolót a Maszol.ro-n. Itt ön beszélget Kallós Zoltán néprajzkutatóval többek között arról, hogy Kallóst hogyan zaklatta a Securitate, hogyan zajlott a házkutatás, mi történt vele. Nem érezte azt, hogy mondania kell valamit? Beszélgettek Kallóssal arról, hogy ön is jelentett róla?
Nem, mert nem tudtam erről a jelentésről. (Szép itt arra utal, hogy ő nem olvasta el ezeket az iratokat, a megfigyelési dossziét mi küldtük át neki, hogy legyen lehetősége felkészülni erre a beszélgetésre. – szerk. megj.)
Nem hiszem, hogy érdemes lett volna akkor bármit is mondani. Bárki megnézheti azt, hogy mit mondtam Kallós Zoltánról, vagy mit diktáltak nekem róla. Annyit írtam, hogy Kallós Zoltán a csángó kultúrával foglalkozik, ez nem volt titok. Ezt mindenki tudta.
Azzal nem lettek okosabbak a szekusok, hogy én is elmondtam, hogy Kallós jár gyűjteni és foglalkozik a csángó magyar kultúrával. Nem akarok ezzel védekezni, de én nem láttam akkor, hogy mi van leírva, mi van megjelenve. Tehát én most tudom ezeket ennyire részletesen.
Annak idején, az ön az átvilágításakor (a CNSAS hivatalból világította át Szép Gyulát 2012-ben, amikor a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója lett, ekkor találták meg a hálózati dossziéját – szerk. megj.), gondolom, megkapta ennek a dossziénak a másolatát.
Nekem nem kellett. Nekem elküldték a vádiratot, ami rólam szólt, a második részét (a megfigyelési dossziét – szerk. megj.), a többivel az ügyvédem foglalkozott Bukarestben.
És például Csortán Márton évfolyamtársával beszélt ezekről a jelentésekről?
Igen, persze, tudott róla.
Azért kérdem, mert én beszéltem Csortán Mártonnal. Ő azt mondta, nem tud arról, hogy önnel beszéltek volna erről.
Én beszéltem Marcival. Akkor rögtön nyilván nem futottam Marcihoz, hogy figyelj ide, de tudtam, hogy én védem Marcit. Azokkal, amiket mondtam róla, én csak a védelmét erősítettem, mert ő nagyon rajta volt a listájukon. Én meg vagyok győződve arról, hogy én mindenkit inkább védtem, mint rosszat tettem nekik.
Igen, nagyon sokan érvelnek ezzel. Csakhogy ezeket a látszólag ártalmatlan információkat adott esetben arra használták, hogy más információkat ellenőrizzenek velük. Nagyon nehéz megmondani, hogy egy teljesen ártalmatlannak tűnő dolog mikor válik terhelővé valaki számára. Hogy ennek a történetnek súlya is volt, elég ha megemlítem, hogy Csortán Mártont az egyetem elvégzése után a Zsíl-völgyébe helyezték, míg ön Maros megyében kapott állást.
Szerintem Marci sokkal jobb helyre került, mint én. Petrozsénybe került, én meg egy mezőségi román faluba, ahol csak 6 magyar gyermek volt a faluban, egyosztályos elemi iskola volt magyar. Marci nagy kórust vezetett Petrozsényban, országos híre volt. Ő később végzett, mert ő megismételte valamelyik évét. Tehát nem egyszerre versenyeztünk.
Térjünk vissza arra a jelentésre, amelyben azt írja le, hogy Kovács Edit nevű évfolyamtársa egy órán levelet írt ön mellett. Alvást színlelve olvasta, hogy mit ír, és erről számolt be a jelentésben.
Nem emlékszem erre. A Transindexnek is mondtam ezt, nem nagyon hiszem, hogy ez lehetett volna. Ennek ellenére azt vállalom, hogy olyasmiket írtam le, hogy egyházi érzelmekről írt, vagy valami ilyesmit.
Igen, fohászkodott. Itt a levéltitok megsértése is bejön…
Hát ezzel nyerte is meg a CNSAS a pert ellenem, ez volt az egyedüli olyan dolog talán, hogy bűncselekmény. Én ilyesmire nem emlékszem. Öten-hatan voltunk egy csoportban, a szakórákon zongoráztunk, énekeltünk több szólamban, nem lehetett lefeküdni a Vermesi, vagy Terényi, vagy Jagamas óráin. Nem életszerű dolog. Lehet, hogy hazudtam, mondtam valamit, csak hagyjanak békén. Csak ezzel tudom magyarázni a szöveget, ami ott van.
A vége ennek a korszaknak az, hogy elvégzi az egyetemet, majd a katonai szolgálat után kihelyezik Ludas mellé. Van még egy átirat, ahol – ha én jól értettem – felajánlja, hogy a tartótisztjével azért tartja a kapcsolatot Kolozsváron.
Ez hazugság. Láttam, olvastam, de ezt én nem mondtam. Befejeztem az egyetemet, elvittek katonának, azután Mezőszengyelre kerültem. Nem volt hol, nem volt mikor találkozzunk. Ez mindig úgy ment, hogy az egyetem környékén megkerestek, holnap tízkor, holnapután ötkor találkozzunk, nem volt mobiltelefon, nekem semmilyen telefonom nem volt. Ez teljesen mellébeszélés részéről, nem volt hogy. Ezért csodálkozom, hogy négy évre rá, ’79-ben…
Igen, ’79-ben javasolják a hálózatból való kivezetését.
Nekem az utolsó írott jelentésem ’75 januárjában volt. Lehet, hogy találkoztunk még, ennek nincsen nyoma, de már annyira nem mondtam, amit hallani akartak, hogy értelmetlen lett az egész. Amikor kicsit biztonságban kezdtem magam érezni, akkor le sem szartam őket.
A Securitate-iratcsomó második része a megfigyelési dosszié, ez 1982-ben kezdődik, amikor ön a székelyudvarhelyi művelődési ház igazgatója. Tudott arról, hogy megfigyelik?
Lehet, hogy nem azonnal, kezdetben csak sejtettem, de hamar megtudtam. Én ’78-tól beálltam a táncházmozgalomba, a népi kultúrával kezdtem el foglalkozni. A tanári állásom mellett elkezdtem rockzenélni egy rövid ideig, és aztán jött a táncház-mozgalom.
Egyértelmű volt, hogy nekem ott a helyem, és akkor elkezdtem hangszert is tanulni és szervezni a táncházakat. Így utólag belegondolva azok, akik ott voltunk, már biztosan a jegyzéken voltunk. Hogy követtek? Nem tudom, hozzám mint a kultúrház igazgatójához minden héten egyszer bejöttek a legmagasabb rangú szekustisztek, és megkérdezték, hogy mi lesz, hogy lesz.
A megfigyelési dossziéból kiderült, mert összeszámoltam, tíz besúgót állítottak rám, de ezeknek csak egy része jelentett. Volt egy ilyen, hogy Szabó József volt az első titkár Udvarhelyen, de nem tudnék évet mondani. Egyszer lehívott a parkba Székelyudvarhelyen, és ő mondta, hogy vigyázzak, mert nagyon figyelnek és nem tud megvédeni. Én azt kérdeztem, hogy mit csináljak. Nem csinálok semmit.
Tehát egyszerűen romlott a helyzet, amikor igazgató lettem, a teljes költségvetésünket biztosították, de aztán ’83-’84-re önellátók kellett legyünk, miközben azt is megszabták, hogy 80 százalékban román műsoraink kellett legyenek. Én egy 99 százalékos magyar városban mindent elkövettem, hogy jó román műsorok legyenek.
Minden évben lementem Bukarestbe, elhoztam a Nemzeti Színházat. A Marosvásárhelyi Színház román tagozatát minden évben legalább egyszer, de inkább kétszer hívtam, hogy legyen román nyelvű előadás. Az előadásokon volt egy sor román, de hát a közönség szintén magyar volt. Én most verhetném a mellem, hogy aztán ott olyan magyar és székely voltam, hogy csak. Dehát én csak a dolgomat végeztem. Nekem magyaroknak kellett műsort csinálni.
Miért kötöttek bele a Czinka Pannába?
Hát ez volt a baj, semmi nem volt benne. Megszereztem a zeneanyagot és a szöveget, és bemutattuk, persze egy kicsit népies formában, nem szimfonikus, hanem kuruc zenekarral. A sztorit mindenki ismeri, hasonlít Jókai Szeretve mind a vérpadig című regényéhez. Czinka Panna szerelmes lesz Ócskay Lászlóba, de mivel az áruló lesz, megöli. És kuruc dalok vannak benne. Ez annyira zavarta őket, hogy minden előadást letiltott a kultúrbizottság.
De én is makacs voltam: gyertek, mondjátok meg, mi a baj? Nem kaptak semmit, engedték egyszer-kétszer játszani. De akkor a Securitate akkora nyomással ment rájuk, hogy le kellett állítsák. Talán 15-20-szor tudtuk bemutatni. Nyilván a hangulata, a jelmezek, a Rákóczi-féle szabadságharc mint téma volt a gond, ez már a rossz időszak volt, ami a román kommunizmust illeti. Szabadságharc, tudja a fene. Én se értem különben, mert ismert dalok voltak.
Szintén több jelentés készült arról, hogy a Venyige néptánccsoporttal voltak turnézni Szilágy és Szatmár megyében. Ott többek között az az egyik probléma, hogy a műsor, amit elküldtek jóváhagyásra, végül nem stimmelt azzal, amit bemutattak.
Csúsztatás volt. Kiküldték a kultúrbizottság román alelnöknőjét Udvarhelyen megnézni a műsort, indulás előtti nap. Azt mondtuk, hogy a ruhák már be vannak pakolva a buszba, és akkor civilbe fogunk táncolni. Megmondtam mindenkinek, hogy szöveg nincs.
És akkor mondtuk, hogy Dansuri de campie. Mezőségi táncok. Dansuri de pe Mures, de pe Olt, stb. de ezek tulajdonképpen mezőségi, Maros-menti, székelyföldi táncok voltak. Mindenki meg volt győződve hogy ez román.
Pusztán a zenéből nem jöttek rá…
Most se jön rá, aki nem jártas a népzenében, néptáncban, amikor egy kalotaszegi legényest hall, hogy ez magyar vagy román. Mezőségen aztán annyira ugyanaz, hogy ugyanaz a zenekar játszott a románoknak és a magyaroknak is.
A turnéval kapcsolatban az is elhangzik, hogy nagyon komoly ivászatok folytak. Volt olyan is, hogy ittasan álltak színpadra, nem olyan volt az előadás, mint ami kellett volna legyen – így az egyik jelentés. Erre vissza tud emlékezni?
Ezt, hogy ittasan álltunk volna színpadra, nem igen hiszem. Viszont minden településen volt kínálás utána. És ivászat is volt, szinte minden faluban megvendégeltek, mert elég ritkán volt székelyföldi együttes azokon a vidékeken. Én nem mondom, hogy nem történhetett meg egyik-másikkal, hogy ittasan szerepelt. Azért nem hiszem, hogy legalábbis én ittas állapotban léptem volna fel, mert számok között én végig szövegeltem is.
Több jelentés született a bukaresti magyar konzulátussal való kapcsolatairól, arról, hogy onnan könyveket kap. Tudni lehet, hogy emiatt meggyűlt a baja a hatóságokkal.
Igen, gyakran jártam a magyar konzulátusra a Kodály kitüntetés után, több attaséval összebarátkoztam. Többször hívtak a rendezvényeikre, minden alkalommal kaptam tőlük könyveket, lemezeket, folyóiratokat. Ezeket aztán szétszórtam az ismerősök között Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen.
1987 decemberében, a brassói felkelés után mentem hazafele a nővéremék kocsijával, amelynek csomagtartója dugig volt töltve a könyvekkel és folyóiratokkal. Felsőboldogfalván megállított a rendőr. Három autóval kísértek be, egy napot tartottak a rendőrségen, míg minden folyóiratot egyenként átlapoztak, röpcédulákat keresve. Ezután átvittek Csíkszeredába, szétszedték a lakásom, elvitték a könyveim nagy részét, majd órákat töltöttem a rendőrségen.
A jelentések beszámolnak egy meghiúsult házkutatásról is.
Komikusnak tűnik most ez a jelentés, ahogy részletezték a lakásomba való bejutás lehetőségeit. Talán nem is sikerült nekik, holott az ajtózárom abban az időszakban el volt romolva, csak be kellett volna tolni az ajtót.
A jelentések egy részét telefonlehallgatások képezik. Azokat olvasta?
Igen, igen.
Ezekben bőven kitérnek a magánéletére is. Nekem ez nagy dilemmám, hogy akkor ezzel kell-e, lehet-e, foglalkozni. De rákérdezek.
Persze, nyugodtan.
Olvasóként én azt éreztem, hogy a ’80-as évek második felében, ’85-’87 táján eléggé padlót fogott. Volt egy olyan periódusa, amikor nem volt jól, volt egy sor kapcsolata, házassága tönkrement.
Vegyük sorjába. Ez igaz, a házasságom előtt voltak kapcsolataim, de a házasságom nem emiatt ment tönkre. Én először ’85-ben házasodtam, a rá következő hónapra ki is rúgtak az állásomból. Engem kötelező módon áthelyeztek Csíkba, bár Udvarhelyen több állást ajánlottak fel.
Ugyanakkor a feleségem hiába volt sok nyelvet beszélő, egyetemet végzett irodalmár. Egy román középiskolást vettek fel Csíkszeredába könyvtárosnak, nem őt. Ez egy rossz periódus volt. Nem hiszem, hogy az lett volna a gond, hogy italoztam, vagy hogy lettek volna kapcsolaton kívüli gyerekeim.
Azért gondolhatja, hogy annyira figyelve voltam, hogy ha ez valós lett volna, akkor odacsaptak volna rám. Tehát nekem a házasságaim előtt született Marosludason egy fiam, Szép Róbert. Természetesen kapcsolataim voltak, huszon-harminc kevés éves voltam. Harminchárom éves voltam, amikor először megházasodtam.
Ez a házasság elég rövid volt, ezután házasodtam össze a jelenlegi feleségemmel. Ha annak lenne valós alapja, ami ott elhangzott, akkor az nem maradt volna ilyen lehallgatás szinten.
A volt felesége mondja, hogy kiderült, önnek két házasságon kívüli gyereke van, akiről ő nem tudott.
Mondom, házasságaim előtt született Róbert fiam. Másról nem tudok.
Számomra, kívülállóként a legmegrázóbb telefonbeszélgetés az volt, amikor egy ‒ gondolom fiatal ‒ nő vagy lány mondja azt, hogy volt terhességmegszakításom Tusnádon, de hogy ez nem sikerült, és akkor csináljon valamit. Erre emlékszik?
Nem. Megvan a jegyzőkönyv?
Meg.
És erre ők lejegyezték, és nem csaptak le rám. Nem tudom, mit kezdjek ezzel az információval. ’85-ben házasodtam össze Galamb Katival, ’86 nyarán lett a válás, de akkor már együtt voltam a jelenlegi feleségemmel. Nem nagyon tudom, ezt hova tegyem. Kapcsolataim voltak, de a házasságaim előtt.
Voltak kiskorúak is a kapcsolatai között?
Biztos nem. Erre nem is volt szükségem, jól voltam.
Van egy olyan beszélgetés is, amiben valaki azt meséli el, hogy volt egy ilyen történet, hogy egy lánynak felajánlották egy tévéssel együtt, hogy akkor szerepelhet a műsorban, hogy ha lefekszik önökkel.
Mi közöm volt nekem a televízióhoz? Nem, szó sincs róla. Ha így van, ahogy mondja, szöveg szerint, akkor biztos, hogy hazugság, semmi valóságalapja nincs, nem volt nekem erre kompetenciám. Valóban jó kapcsolatom volt a bukaresti televíziósokkal, Csáky Zolival. Konkrétan Csáky Zoltán neve van ebben az iratban. Őt kellene akkor kérdezni. Szó sincs róla. Csáky Zolival, Simonffy Katival, Boros Zolival jó kapcsolatban voltam, a táncháztalálkáknak és a kalákáknak a montázsára is sokszor felhívott Bukarestbe.
Hogyan értesült arról, hogy előkerült a CNSAS irattárában a dossziéja?
Egy törvényszéki idézést és egy vádiratot kaptam. (Romániában a Securitate Irattárát Kezelő Bizottságnek nincsen jogában megállapítani valakiről, hogy együttműködött a Securitate-val. A bizonyítékokat egy bíróságnak továbbítják, ez a testület hoz döntést – szerk. megj.) Az átvilágítás akkor indult, amikor talán 2010-ben főigazgató lettem a Kolozsvári Magyar Operánál.
Egy korábbi interjúban arról is beszélt, hogy erről szólt Markó Béla akkori RMDSZ-elnöknek. Ezt a beszélgetést fel tudja idézni?
Felkértek, hogy vállaljam el a Művelődési Főosztály vezetését. Valamennyi időre rá megkerestem Markó Bélát, és elmondtam neki, hogy én nem ismerem a dossziémat, de létezhet olyan irat, amiből kiderülhet, hogy nekem ott jelentéseim vannak.
Markóval mi nagyon rég ismerjük egymást, mindenki tudta, hogy engem szétszedett a Securitate Székelyföldön. Azt is elmondtam, szívesen visszaadom a felkérést.
Nem tudom, hogy mire gondolt Markó Béla, ők valószínűleg azért tudták, hogy én mit tettem le az asztalra a székelyföldi éveim alatt, és utána az Operánál is, meg a táncházmozgalomban. Amikor bepereltek, akkor szóltam Takács Csabának (a Communitas Alapítvány elnöke – szerk. megj.), hogy remélem, megnyerem a pert, de addig is felmondok Communitas alelnöki funkciómból. Akkor azt a választ kaptam, várjunk még.
Miután ezt a pert elvesztette, még volt egy harmadik kör, beszélgetés is az RMDSZ-közeli alapítványokban való szerepvállalásáról?
Nem volt ilyen. A Communitas-alelnökségem, mert az mégiscsak egy kulturális terület, azt felelősen csinálom, amennyit elvárnak tőlem. Tájékoztattam minden főnököt, akinek beszámolni tartoztam, hogy ez van.
Amikor már rég el volt veszítve a per, 2015-ben felkértek, hogy a Janovics Jenő Alapítvány (RMDSZ-közeli alapítvány, az Erdély Televízió és az Erdély FM rádió működtetője – szerk. megj.) elnöke legyek. Mondtam az alapítóknak, hogy nem én kellene legyek, de ragaszkodtak hozzá.
Van ez a púp a hátamon, amivel élek, de figyelmeztettem, tájékoztattam, nem bújok az ujjam mögé.
