Soha nem volt ennyire jó az erdélyi magyaroknak, és soha nem volt ennyire kilátástalan a közös jövőjük. Salat Leventével beszélgettünk arról, hogy ez miért nem ellentmondás.
A rendszerváltás és az RMDSZ megalapításának 30., a Transindex beindításának 20. évfordulójára időzített egyik kerekasztal-beszélgetésen figyeltünk fel rá, hogy az utóbbi években ritkán megszólaló politológus, Salat Levente mennyire összefüggéseiben látja az erdélyi magyarsággal az elmúlt 30 évben történt eseményeket. Kíváncsiak voltunk, milyen rendszer húzódik a kerekasztalon felvetett gondolatai mögött, ezért utána kétszer is hosszan és csapongva beszélgettünk vele.
A beszélgetésekből szerkesztett szövegnek nagyjából az első felébe csoportosítottuk azt, amiről az egyetemi oktató úgy gondolja, közösségként elszúrtuk, kihagytuk, elpuskáztuk az elmúlt 30 évben. A második felében a közösségi folyamatok elméleti és történeti hátterével világítja meg, miért nem tudtunk élni történelmi lehetőségeinkkel, és mások hogyan éltek a sajátjaikkal.
Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép
A Marosvásárhelyen felnőtt Salat Levente a rendszerváltásig számítógépmérnökként dolgozott. Élénk társadalomtudományi érdeklődését autodidaktaként, majd a Limes-kör tagjaként elégítette ki. 2001-ben doktorált politikafilozófiából: azt vizsgálta, hogyan rendezhető etnikai kisebbség és többség viszonya a konfliktusoktól a méltányosságig.
A rendszerváltás után a Korunk szerkesztőségében kezdett dolgozni Kolozsváron, 1991-95. között a lap főszerkesztő-helyettese volt. 1990-től 1999-ig igazgatta a bukaresti Soros Alapítvány a Nyílt Társadalomért kolozsvári fiókszervezetét, 2000-től az Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontjának ügyvezető elnöke.
1996 óta oktat a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, 2004-2006 között az egyetem rektorhelyettese volt. 2008 óta a BBTE Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Karának dékánhelyettese. Tanított a Grazi Egyetemen és oktatója volt a Budapesti Metropolitan Egyetemnek is. Arról, hogy család- és élettörténete, illetve karrierje hogyan fonódik össze az erdélyi magyarság történetével, ebben az életútinterjúban mesél részletesen.
Salat Levente 32 éves volt 1989-ben, Sepsiszentgyörgyön élt feleségével és két kisgyermekével. A Securitate zaklatásai (érzékelhetően bejártak a lakásukba, látható cél nélkül) miatt 1989 decemberében családjával kivándorolni készült. Itthoni egzisztenciájukat nehéz szívvel felszámolták, ingóságaikat eladták, gyakorlatilag már csak a kiutazás volt hátra, amikor kitört a forradalom. Két perc alatt döntötték el, hogy itthon maradnak, hamarosan Kolozsvárra költöztek.
Kivándorolni egyébként nem akartak, jól érezték magukat Szentgyörgyön, szerteágazó családi és baráti közösségekbe jól beágyazott egzisztenciát tudhattak magukénak, és nem akartak megélhetési magyarok lenni Magyarországon. Megélhetési magyaroknak azokat nevezi Salat, akik elmenekültek a kisebbségi lét megpróbáltatásai elől, átköltöztek Magyarországra és ott, paradox módon, a kisebbségi lét szakértőiként jutottak különféle pozíciókhoz. Szakértőivé váltak többek között annak, hogy mit kellene a magyar államnak tennie a határokon túl élő magyarok érdekében. Ha a magyar állam komolyan gondolja, hogy támogatásainak célja a határon túli magyar közösségek megmaradása, akkor azoknak a tanácsát kellene megfogadnia, akik itt élnek és boldogulnak, nem azokét, akik elbukták az erdélyi magyar lét versenyhelyzeteit, véli Salat Levente.
Amikor a Limes-kör felszámolása és hosszas dilemmázás után, 1987-ben mégis úgy döntöttek, hogy benyújtják a kivándorlási kérvényüket, arra számítottak, hogy villámgyorsan jóváhagyják a román hatóságok, ahogy például Molnár Gusztávot kisürgették az országból. Az illetékes hatóságok azonban hosszú ideig nem válaszoltak, Nicolae Ceaușescu pedig már arról kezdett beszélni, a kisebbségpolitikájával kapcsolatosan a nemzetközi fórumokon megfogalmazott kritikákra válaszként, hogy az országban horthysta elemek próbálják felborítani a rendet. Salat Levente attól tartott, a román állam túszként tartja őket az országban, hogy velük, volt Limesesekkel bizonyítsa szükség esetén a horthysta felforgató elemekre vonatkozó vádakat.
Úgy véli, ezt támasztják alá a Securitaténak 1989-re tervezett intézkedései, amelyeket Marius Oprea történész hozott nyilvánosságra 2019 decemberében. Utólag azt is megtudta, hogy akivel megállapodott, hogy elköltözésük után átveszi a lakásukat, a Securitate munkatársa volt.
Említetted a Transindex-kerekasztalon, hogy az értelmiség tartozik azzal, hogy elmesélje az erdélyi magyaroknak az erdélyi magyarok történeteit. Annak, hogy nincs átfogó monográfiája az elmúlt rendszernek, amelyből kiderüljön, hogy ki mit csinált 1989 előtt, van köze ahhoz, hogy átmentődtek – ha funkciók nem is, de – érdekszerkezetek?
Továbbra is így gondolom. Egyrészt abszolút érthetetlen, hogy nincs megírva a romániai magyarság történetének ez a nagyon fontos fejezete, amit a román állam keretei között élt meg a második világháborútól a kommunizmus összeomlásáig. Vannak, persze, fontos munkák, amelyek kiválóan körüljárnak egy-egy részkérdést, de egy referencia-értékű, módszeres és a korszak egészét átfogó monográfia, amelyre bízvást lehetne hivatkozni, nincs.
Kinek kellene ezt kezdeményeznie?
A történész szakmának, értelemszerűen. Ebből rögtön adódik megannyi lehetséges magyarázata annak, hogy miért nincs. A történész szakma egyrészt nagyon megosztott, másrészt elég sokan voltak, vannak, akik a feldolgozandó korszak eseményeiben érintettek, és akkor… Igaz, hogy azóta van már egy új generáció, én elég sok kiváló fiatal történészt ismerek.
De ahhoz kell egy pénzügyi alap és megbízó, aki biztosít pár kutatási évet történészeknek, hogy aztán előálljanak a monográfiával. Mint amilyen a Lendület program a Magyar Tudományos Akadémiánál.
Így van, kellene hozzá támogatás és megfelelő intézményes keret is. Mert elvben, ugye, abszolút nem volna lehetetlenség, hogy összeáll öt ember és megírja ezt a dolgot, csak az a kérdés, hogy annak mi lesz a státusa, az elfogadottsága. Ha történészeket úgy kérnek fel megfelelő presztízzsel rendelkező helyről, hogy írják meg a kánont a korszakról, valószínűleg sokan beszállnának. De olyan projektbe nem, amelyből csak viták és egyéb kellemetlenségek származnak.
A dolog következményei mindazonáltal nem elhanyagolhatók. Nagyon sok minden játszott közre abban, hogy itt tartunk, ahol tartunk, de meggyőződésem, hogy az okok egyik fontos összetevője az, hogy tulajdonképpen nem néztünk szembe a saját közelmúltunkkal eléggé objektív módon.
[wp_ad_camp_1]
Azt mondod, vannak ebben ellenérdekeltek. Kik? Vagy hogy ragadható meg az ellenérdekelt csoport?
Az a baj, hogy ha erre a kérdésre most próbálunk válaszolni, akkor elkerülhetetlenül arra fogunk gondolni, ami éppen itt van a látókörünkben, a közelmúltunkban. Azért is nehéz számomra a válasz, mert azzal, amit mondok, nem szeretném lerombolni vagy kétségessé tenni azt az elismerést, vagy azt a tiszteletet, amit érzek egy-egy személy iránt, akiket itt most név szerint kellene megemlíteni. Itt van például Sütő András, akinek az érdemeihez, életművének a maradandóságához nem férhet kétség. Az ideológiai üzeneteivel azonban sokat lehet vitatkozni, például, hogy mi ez a lehajlott fű ideológia az Anyám könnyű álmot ígérben, hogy nevezetesen a fű a szélben lehajlik és megmarad. Vagy hogy mit kell, lehet komolyan venni abból a sokrétű, gyakran egymásnak is ellentmondó üzenetözönből, ami a drámatrilógiájában található.
Én úgy láttam, hogy Sütő András 1989 után belekényszerült a szembeszegülés logikájába. ’89 előtt írta az önvédelmi szövegeket, amelyeket magam is nagy lelkesedéssel olvastam annak idején, ahol úgy általában és megnevezetlenül szidja az ellenséget és buzdít az ellenállásra, ’89 után pedig nem tudott ebből a cipőből kilépni, ugyanazt az üzenetet mondja tovább. És ő sokáig befolyással volt arra, hogyan alakult a közgondolkodás, hova helyeződtek a hangsúlyok. Számomra az ő példája legemblamatikusabban mutatja meg a belerekedtséget a ’89 előttről megörökölt szerepekbe, reflexekbe.
Itt, ugye, rögtön hozzá lehetne tenni, hogy Sütő azért rossz példa, mert az ő esetében sajnálatosan brutális okokkal szolgált a sors, melyek alapján valóban nem volt nehéz beleragadni az áldozati szerepbe. Ugyanakkor szerintem Sütő András számára is nyilvánvaló volt, hogy az őt bántalmazók és a román többség egésze közé nem lehet egyenlőségjelet tenni. Olyanok, akik védtelenek az uszítás következményeivel szemben, mindig lesznek, a mi érdekünk, hogy a románok körében az ilyen emberek aránya minél kisebb legyen.
A fordulatot követően nekünk, erdélyi magyaroknak minden érdekünk ahhoz fűződött, hogy a románokkal való egyetértés és együttműködés útjait keressük, akkor is, ha ők ezt nagyon megnehezítették a számunkra. Ahhoz, hogy elkerüljük mindazt, ami negatív következményként itt van ma a nyakunkon, ahhoz ’89 után röviddel nagyon-nagyon más hangnemet kellett volna megütni. Egyrészt nem volt, aki ezt megtegye, másrészt, ha volt is, esélye sem volt arra, hogy a Sütőhöz fogható véleményformálókkal fölvegye a versenyt.
2019 decemberében hozta nyilvánosságra egy kanadai újságíró az Egyesült Államok, Kanada és Nagy-Britannia diplomáciai levelezését, táviratait a romániai forradalomról. A Nemzeti Megmentési Front hatalomátvételét követő eufóriában is mindenki tudta, hogy vannak problémák, és nagyon nagy munka lesz felépíteni a demokratikus Romániát, de nagy volt az optimizmus, mindenki segíteni próbált, pozitívan állt hozzá. Ma már tudjuk, hogy valami nagyon félrecsúszott a ’90-es években: mi?
Ez a kérdés a probléma olyan dimenzióját nyitja meg, amelybe megint csak nem szívesen megyek bele. Úgy gondolom, megannyi összetevője, rétege van ennek a történetnek, amelyeket nem ismerünk még kellő alapossággal, és ennek ellenére sokan sokat beszélnek róluk. Az egyik ilyen aspektus például a mélyállam kérdése, amellyel kapcsolatosan nagyon könnyű szabadjára engednünk a fantáziánkat és mindenféle képtelen feltételezéseket lehet a számlájára terhelni, mert biztosak lehetünk abban, hogy senki nem fog tiltakozni a nevében. Én ennek ellenére úgy gondolom, hogy az, ami Romániában történt a román-magyar viszony összefüggésében, nagyon jó példa arra, hogy milyen értelemben lehet a mély államról beszélni egy-egy konkrét esetben.
Sokat hallani például arról, hogyan vette át a hatalmat 1989-ben a kommunista elit második-harmadik vonala, és hogyan, minek az árán teremtette meg a legitimitás látszatát a maga számára. Ebben biztosan sok igazság van. De hogy a román-magyar viszonynak milyen perspektívái jöhettek egyáltalán szóba, és azokon belül hol lettek meghúzva a határok, az nem ezeken a szinteken dőlt el szerintem, hanem máshol: egy olyan helyen, amihez nem alaptalan, talán, a mélyállam fogalmának az egyik lehetséges értelmét asszociálni.
Nem feltétlenül arra kell gondolni, hogy van valahol egy iroda, ahol az ott szolgálatot teljesítő emberek árgus szemekkel figyelik a történéseket és valamilyen tisztázatlan helyről származó megbízás alapján eldöntik, hogy most éppen meddig mehetnek el a dolgok.
Sokkal inkább az az érzésem, hogy a román nyilvánosságban, társadalomban létezik egy nagyon mélyen beivódott konszenzus, amelynek alapján kritikus helyzetekben pillanatok alapján megtalálják a közös hangot azok, akik más kérdésekben kivájnák egymás szemét.
A konszenzus egyik eleme arra vonatkozik, hogy a román állam abban a formában, ahogy 1920-ban létrejött, rendkívül törékeny konstruktum, és ennek a törékenységnek az egyik fontos oka az erdélyi magyarság, illetve hogy a román nemzetépítésnek az egyik legfontosabb feladata, hogy a román államszerkezetet biztonságba helyezze ebből a szempontból. Fontos látni, hogy ebben a vonatkozásban (is) számolni kellett/kell azzal, hogy a fordulat előtti és az azt követő berendezkedések között töretlen a folytonosság.
Elég csak arra gondolni, hogy olykor hivatalosnak számító helyeken, például a biztonságpolitikai stratégiákban, a SRI-dokumentumokban az erdélyi magyarság mint veszélyfaktor jelenik meg, és nem volt ez másképpen a kommunizmus ideje alatt sem. Emellett, értelemszerűen, a mély államnak további, intézményesültebb formáival is számolni lehet Romániában, például abban az értelemben, hogy vannak az államszerkezetnek olyan komponensei, ahol elképzelhetetlen, hogy azokban magyar etnikumú román állampolgár a képvisletei elv alapján jusson pozícióhoz.
[wp_ad_camp_2]
Bizonyos történésekből nem vontuk le a megfelelő konzekvenciákat, például a vásárhelyi fekete márciusból, mondtad korábban. Melyek lettek volna a megfelelő konzekvenciák?
Könnyű lesz belekötni a válaszomba, de úgy gondolom, hogy 1990 márciusában mutatkozott meg a legegyértelműbben, hogy milyen eredményes tud lenni a fenti értelemben emlegetett mélyállam. A fekete március nagyon mély román-magyar törésvonalat hozott létre. Alig voltak románok abban az időszakban – ma talán valamivel többen vannak –, akik azt látták, hú, hogy átvertek minket, és a szegény magyarokat is hogy megvezették, hanem szinte maradéktalanul úgy élték meg, hogy ezek a szemét magyarok itt ölik a románokat, stb.
Létrehozta ezt a törésvonalat, vagy felszínre hozta?
Megerősítette. A magyar ellenségkép nagyon rég fontos része a román identitástudatnak, azt a formáját, amely a fekete március idején aktiválódott, azt többnyire a Ceaușescu rezsim utolsó időszaka, a nacionálkommunizmus hívta létre.
Ezt tanulták az iskolában, ebben szocializálódtak.
Igen, és Marosvásárhelyen, 1990 márciusának második felében ez a törésvonal a lelkeket mélyen megérintő formában produkált következményeket, többek között annak is betudhatóan, hogy az ún. ‘forradalomban’ fontos szerepet betöltő fiatal generáció tagjaiban kizárólag az a magyarságkép élt, amelyet ez a nacionálkommunista szocializáció alakított ki bennük.
Gondoljunk bele, mi lehetett ezeknek a fiataloknak a fejében, lelkében, amikor azzal szembesültek, hogy az országban hirtelen megjelenik egy rendkívül asszertív, kívülről jól szervezettnek tűnő, világos elképzeléseket megfogalmazó magyar közösség, miközben őket abban a szellemben nevelték, hogy az egységes, homogén román nemzetállam polgárai, egyfelől, illetve hogy a magyarok a román nép ősellenségei, másfelől, akik csupa galádságokat műveltek el a román néppel a történelem során. Vagy mit érezhettek azok a románok, akiket Ceaușescu homogenizációs politikája juttatott álláshoz, lakhatáshoz Erdélyben, rendszerint a magyarok kiszorítását követően, amikor híre ment, hogy a magyarok elkezdik visszakövetelni az elveszített pozícióikat.
Arra a kérdésre visszatérve, hogy milyen konzekvenciákat lehetett volan levonni az adott helyzetben, a következőkre gondolok: ha létezik akkor egy pragmatikusan gondolkodó, nem emotív reakciók által vezérelten cselekvő elit,
akkor talán lehetőség nyílt volna arra, hogy az erdélyi magyarság a rajta időlegesen elhatalmasodott kollektív megrendültségből ne az áldozattudatba való visszamenekvés irányába mozduljon el, és ne arra a passzív várakozásra rendezkedjék be, hogy külföldi beavatkozás fogja megmenteni,
hanem számot lehetett volna vetni azzal, hogy milyen akadályok tornyosulnak azoknak a céloknak, várakozásoknak az útjában, amelyek azokban hetekben a romániai magyar nyilvánosságában fennforogtak, és hogy mit kellene tenni ezeknek az akadályoknak az elmozdítása érdekében.
Ezeknek az akadályoknak egy fontos eleme volt, nyilvánvalóan, a román közvéleményben velünk kapcsolatosan élő ellenségkép, illetve az a meggyőződés, hogy a magyar kisebbség kockázati tényező a román állam stabilitásának a szempontjából. A fekete márciust követő döbbenet időszaka jó alkalom lett volna arra, hogy ezekkel az adottságokkal számolva kezdjük el az előttünk álló kisebbségi küzdelem eszközrendszerének a megtervezését, kialakítását. A cél, nyilván, nem a mély állam meggyőzése kellett volna legyen, hanem annak elősegítése, hogy a román közvélemény minél kevésbé legyen uszítható, hiszterizálható a magyar kérdéssel.
S noha veszélyes a terület, amit futólag érintenem kell, röviden meg kell itt említeni még valamit. A vonatkozó nemzetközi szakirodalomban is vannak erre utalások, és az erdélyi magyar kisebbségpolitika ’89 utáni alakulásával kapcsolatban is megfogalmazták néhányan, hogy az olyan jellegű céloknak a teljesülésére, amelyeket az erdélyi magyarság fogalmazott meg a maga számára – és itt most mindenekelőtt az államszerkezet kérdését érintő autonómiára kell gondolni –, rendszerint a rendszerváltások zavaros időszakában szokott sor kerülni, még az új hatalmi struktúrák konszolidálódása előtt, és a megállapodásokhoz elvezető úton nem ritkán az erőszak is szerepet szokott kapni.
Két dolgot kell szerintem tisztán látni ebben a tekintetben. Mindenekelőtt azt, hogy az ún. ‘forradalom’ természetével kapcsolatosan lezáratlan viták lehetséges kimenetelétől függetlenül biztosra vehető, hogy 1989 decemberében és azt követően Romániában nem lazultak fel a hatalmi struktúrák olyan mértékben, hogy államszerkezeti kérdéseket eséllyel napirendre lehetett volna tűzni, hiszen a ‘mély állam’ – itt most talán a fogalomnak nem csak a korábban emlegetett, hanem intézményesült értelmében is – végig a helyén volt, és megbízható módon teljesített. Másfelől arra, hogy a konfliktuspotenciál milyen mértékével és milyen erőviszonyokkal lehet számolni az erdélyi magyarság összefüggésében, nagyon meggyőzően rávilágítottak a fekete március eseményei, illetve mindaz, ami azután következett.
Ennek alapján gondolom én azt, hogy a fekete márciust követő kihagyott pillanatban nem önfeladás, illetve nemzetárulás lett volna az erdélyi magyar kisebbségpolitika céljainak és eszköztárának a hozzáigazítása azokhoz az adottságokhoz, amelyekre meglehetősen brutálisan mutattak rá a márciusi események, hanem éppenséggel a felelős kisebbségpolitikai irányvonal bevállalása.
[wp_ad_camp_3]
Ilyen kontextusban mit lehetett volna elérni? Volt-e esély bármilyen komolyabb áttörésre egyáltalán?
Nagyon szomorú vagyok, hogy erre a kérdésre határozott nemmel kell válaszolnom, ráadásul annak betudhatóan, hogy maga az erdélyi magyarság bizonyult, véleményem szerint, alkalmatlannak azoknak a lehetőségeknek a kamatoztatására, amelyek számára megadattak. Ezzel azt akarom mondani, hogy több múlott rajta, mint azokon a körülményeken, amelyekkel számolnia kellett és lehetett volna.
Mondok egy példát. Sokat foglalkoztat engem a kérdés, hogy mi történt Tőkés Lászlóval. Őt 1990 februárjában, az akkoriban alakuló RMDSZ sepsiszentgyörgyi küldöttgyűlésen láttam először nagyobb tömeghez beszélni. Fantasztikus élmény volt. Azt láttam, hogy rendkívül karizmatikus, és nagyon bölcsen, meggyőzően szól az emberekhez. Emlékszem rá, hogy kíváncsivá tett és próbáltam kideríteni, kik ennek az embernek tanácsadói, milyen apparátus van e mögött a nem mindennapi teljesítmény mögött. Kiderült, hogy sem tanácsadói nincsenek, sem apparátusa nincs.
Az, ami vele történt, kiválóan példázza, hogyan herdáltunk el, nagyon rövidlátóan, fontos lehetőségeket. Abból az elismerésből következően, amely a személyét övezte rövid ideig a román társadalom jelentős hányada részéről, hatalmas potenciál volt az ő történetében és abban a szerepben, amelybe belecsöppent. Tőkeként – elnézést a szándékolatlan szójátékért – kellett volna kamatoztatni ezt a potenciált, nagyon jól meg kellett volna gondolni, mihez kezdünk vele. Egy jól felkészült grémiumnak kellett volna segítenie őt, elejét veendő azoknak a hibáknak, amelyek nyomán a ‘román forradalom hősét’ övező szimbolikus tőke fokozatosan szertefoszlott.
És mi történt ehhez képest? Tőkés László önjáróvá vált, belemenekült ő is az áldozati szerepbe, elkezdte szidni a románokat ahelyett, hogy vállalkozott volna arra a fontos szerepre, aminek a lehetőségét a sors – vagy maga a történelem? – fölcsillantotta előtte: annak a kölcsönös ellenségnarratívának a lebontására, amely románokat és magyarokat annyi ideje elválasztja, és újra és újra szembefordítja egymással.
Hogy miket csinált utána, arról egészében rossz a véleményem, de áldozatnak is gondolom ugyanakkor, mert úgy látom, hogy beteljesedett rajta az erdélyi magyar sors. Ahelyett, hogy fölismerte volna: nem szabad felülnie arra a hullámra, hogy mit akar az erdélyi magyarság hallani tőle ebben a helyzetben, ezt tette mégis, és elmulasztotta felépíteni azt az alternatív diskurzust, amelyet az erdélyi magyarok tőle tudtak volna a leginkább elfogadni. Nagyon méltánytalan, ami most vele történik, de nem alaptalan és nem megmagyarázhatatlan. A történet ugyanakkor jó példa arra a kollektív kompetencia-hiányra is, amely az erdélyi magyar közösséget 1989 után fejlődési kényszerpálya foglyává tette.
Az, hogy a Fidesz és az RMDSZ kibékült, és ismét áramlanak a magyarországi közpénzek az RMDSZ és szatellitszervezetei felé, értelmezhető-e úgy, hogy a magyar kormány már nem a kivándorolt megélhetési magyarokat hozza helyzetbe, hanem azokat, akik itthon maradtak, és itt akarnak csinálni valamit?
A magyar állam megnyitotta az érvényesülés csatornáit az erdélyi magyarok számára, de olyan formában, hogy akik bekerülnek ezekbe a pozíciókba úgy, hogy nem adták fel az itteni egzisztenciájukat, és akár azt is lehet mondani róluk, hogy a maradás ideológiájának képviselői, nagyon szorosan betagozódtak a Fidesz össznemzeti narratívájába. Nem arról van szó, hogy az erdélyi egzisztencia önérvényesítésének esélyei javultak, hanem arról, hogy a magyar nemzeteszme extraterritoriális logikával kiterjeszti a saját diskurzusát, érvrendszerét a határon túli magyarok jelentős részére.
Abból a nézőpontból, amelyből azt mondtam korábban, hogy a magyar nemzetpolitikának rossz tanácsadói voltak, ezt még veszélyesebb változatnak tartom, ha a cél az, hogy az önálló erdélyi magyar egzisztencia létre tudja hozni és fenntarthatóvá tudja tenni saját magát. Ez a jelenlegi becsatornázódás a Budapest központú nemzetkoncepcióba, amihez, mint a kérdésben is elhangzott, megannyi helyi szereplő asszisztál lelkesen, az önálló erdélyi magyar egzisztencia maradék esélyeinek a felszámolását fogja eredményezni.
Ez akkor áll, ha mindegyik szereplő komolyan gondolja a becsatornázásnak a nemzetegyesítésen alapuló ideológiáját. De ha azt nézzük, mit csináltak korábban a sikeres erdélyi vezetők (igyekeztek a legtöbb erőforrást becsatornázni Erdélybe úgy, hogy ne buktassák meg magukat), nem lehetséges, hogy a jelenlegi elitek is – ahogy Kelemen Hunor szokta újabban mondani – transzilván pragmatizmussal fogadják most el a támogatást, ami Magyarországról érkezik? Azzal, hogy tudják, ez valószínűleg ideiglenes, de jó, hogy jön, felhasználják, kamatoztatják, építik belőle az elitet újratermelő intézményeket, ha pedig majd nem jön, feltalálják magukat abban a helyzetben is.
Igen, ezt magam is látom, és az olykor engem is hatalmába kerítő lelkesedés mellett szorongással gondolok arra, hogy mi lehet az ára, következménye és a sorsa hosszabb távon annak a hatalmas támogatás-volumennek, amelyet például Kató Béla egyszemélyben adminisztrál, és amely – tegyük hozzá – igen látványos megvalósításokban hasznosul. A szorongás alapját képező álláspontomat a következőképpen tudom megindokolni. Arra a már említett kérdésre, hogy az erdélyi magyar egzisztenciának van-e esély arra, hogy közép- és hosszú távon fenntarthatóvá váljék, én nem látok más lehetséges választ, mint azt,
hogy a megmaradásnak egyedüli formája, ha az erdélyi magyar egzisztencia meg tudja jeleníteni magát egy sajátos, többé-kevésbé önálló társadalmi konstruktumként, amely más és más természetű, de egyformán jó viszonyt ápol mind Budapesttel, mind Bukaresttel, ugyanakkor megtartja mindkettő vonatkozásában a biztonságot jelentő távolságot.
Az, ami az utóbbi időben történik a Budapest és az erdélyi magyar kisebbség közötti relációban, nehezen értelmezhető másként, mint hogy az események alakításában nem az erdélyi magyar egzisztencia közép és hosszú távú jövője, hanem a rövid távú budapesti érdekek a mérvadóak.
Ha van rá lehetőség, ezt a dolgot kifejteném egy kicsit bővebben. Eddigi tapasztalataim és olvasmányaim alapján én úgy gondolom, hogy mi, emberek, társadalmilag megkonstruált világokban élünk, mindenhol, ahol a közösségi egzisztencia valamilyen formája fellelhető, a legprimitívebbtől a legszofisztikáltabb civilizációval – itt szándékosan nem a kultúra kifejezést használtam – rendelkező közösségekig. Az emberiség politikai közösségekre oszlik, amely közösségeket politikai projektek hoznak létre és tartják fenn. A politikai projektek egymással versenyeznek adott közösségekben, egyes projektek sikeresek, mások nem.
A siker kritériuma az, hogy a programban megfogalmazott céloknak megfelelően a politikai vagy kvázi politikai közösségek létrejönnek és hosszabb-rövidebb ideig fenntarthatóaknak bizonyulnak. Ehhez az kell, hogy a társadalmi szerződés logikája szerint egy hatalmi vagy kvázi hatalmi monopóliummal rendelkező képződmény jöjjön létre, amely mindazt a funkciót magára vállalja, amelyet el kell látni egy politikailag megszervezett közösség életében.
Meggyőződésem szerint a politikai projektek lényegüket tekintve konstruktumok: úgy találják ki őket, hogy minél meggyőzőbben és eredményesebben válaszoljanak a közösséget foglalkoztató kardinális kérdésekre, a sajátos helyzetben adott kihívásokra. A politikai közösségeket létrehozó/fenntartó politikai projektek sikere vagy sikertelensége ugyanakkor két egymást kiegészítő kontextusban dől el:
- egyrészt a politikai közösség tagjainak a részéről szükséges elfogadottság és támogatás összefüggésében,
- másrészt a politikai közösség környezetének a viszonylatába, amelybe minél harmonikusabb kell illeszkedni ahhoz, hogy ne tegye ki magát a rivális politikai projektek részéről megnyilvánuló kockázatoknak.
A narratív teljesítmény értelemszerűen mindkét vonatkozásban kritikus, és sajátos paradoxon, hogy a két kontextus olykor egymásnak ellentmondó logikát feltételez a narratíva részéről.
Az erdélyi magyarság mint politikai közösség nem létezett a történelemben. Erdély különállásának, ami időnként, a történelmi csapások és a nagyhatalmi érdekek dinamikájának a következtében átmenetileg összmagyar érdek is volt, vannak hagyományai, Erdély azonban mint politikai entitás még ezekben a helyzetekben sem azonos az erdélyi magyarsággal. Erdélyen belül a magyarságnak vitathatatlanul fontos szerepe volt, hosszú és bonyolult történet, hogyan tudott az erdélyi magyar elit megfelelni ennek a szerepnek. Voltak Bethlen Gáborok és Báthory Gáborok is. Olyan politikai projekt azonban nem volt, amely képesnek bizonyult volna arra, hogy az egymással folyamatosan rivalizáló – rendi, felekezeti majd nemzeti – partikularizmusokat összefogja, és azok elé közös, minden önös érdeket maga mögé utasító célt állítson.
Erdély különállásának a hagyományát végül ez az alkalmatlanság – ma kompetencia-hiánynak mondanánk – számolta fel: a nemzeti elkülönülés egyre fokozódó reflexeinek a következtében érzett veszélyhelyzet tudatosításaként fogható fel, hogy 1865-ben a Kolozsvárott ülésező utolsó erdélyi diétán kimondták az egyesülést az anyaországgal, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy az erdélyi magyarság feladta a különállás ambícióját, és visszamenekült a Budapestről adminisztrált politikai projekt biztonságába.
[wp_ad_camp_1]
A két világháború között az erdélyi magyar közgondolkodás összefüggésében gyakran hivatkozunk Kós Károlyra és a nevéhez köthető transzilvanizmusra, illetve az abban elrejtett megmaradás-ideológiára, ám látni kell, hogy ez a törekvés sajnálatosan marginális volt a revízióhoz fűzött reményekhez képest, és gyorsan le is került a napirendről az 1940-es átmeneti rendezést követően. A kommunizmus ideje alatt megnyíló értelmiségi pályák nem tettek mást lehetővé, mint a romániai magyarságot a román állam részeként definiálni, azaz egy másik, sorsunk fölött önkényesen rendelkező politikai projekt részeként elképzelni az erdélyi magyar kisebbség jövőjét.
1989 után az erdélyi magyarság óriási esélyt kapott arra, hogy ezekből a tapasztalatokból kilépve új fejezetet nyisson a saját történetében, amire – most már ezt elmondhatjuk – nem volt megfelelően felkészülve. Az 1989-es fordulat után előálló helyzet teljesen alkalmas pillanat volt arra, hogy az erdélyi magyarság egy megfelelő politikai projekt keretében kvázi politikai közösségként fogalmazza meg magát. A világszellem és számos más körülmény lehetővé tette volna, mi azonban ezt a lehetőséget elpuskáztuk.
Mai fejjel egyértelmű az információs asszimmetria a neptuni tárgyalásokon: a magyar felet kezdő politikusok képviselték szemben a román kormánnyal és azokkal az amerikai diplomatákkal, akik több éve, évtizede ilyen konfliktusokat igyekeztek rendezni. Ilyen játéktérben mit tehet a magyar közösség? Hogyan készülhettünk volna fel egy ilyen tárgyalássorozatra? Ez az egyik kulcshelyzet, amire nem voltunk felkészülve?
Ennek a kérdésnek a lényege, ha jól értem, arra vonatkozik, hogy milyen viszonyban áll egymással a korábban már néhányszor emlegetett közösségi kompetencia fogalma azzal a teljesítménnyel, amelyet a közösséget képviselő politikusok egy-egy konkrét helyzetben nyújtanak. Kezdjük azzal, hogy a szó szigorú értelmében olyan, hogy közösségi kompetencia – nincs. A kompetenciák alapvetően egyénekhez köthető, az egyének tekintetében mérhető adottságok, illetve teljesítménymutatók.
Akkor mondhatjuk mégis, hogy egy közösség rendelkezik bizonyos kollektív kompetenciákkal, hogy ha képes kitermelni magából a megfelelően felkészült, felelős, szerepeket felvállaló képviselőket, és az őket a szükséges háttérrel, tanáccsal, egyébbel ellátó szakértői elitet, akik együtt a kihívásokra megfelelő válaszokat tudnak adni: például felvázolni egy életképes politikai projektet, amelyben a közösség önálló vagy kvázi önálló politikai entitásként tételezi magát.
Ami az erdélyi magyarsággal történt 1989-től errefelé – most elvonatkoztatva attól, amit korábban a kihagyott lehetőségekről mondtam – egy csoda. Rengeteg jogos kritikát lehet megfogalmazni azokkal az emberekkel szemben, akik különböző pozíciókban és szituációkban ellátták a képviselet hálátlan feladatát, de igazságtalanság volna nem látni a pohárnak azt a felét, amely tele van. Mert gondoljunk bele, hogy milyen gazdagok vagyunk mi valójában: kiváló iskolákat magába foglaló oktatási intézményhálózatunk, szinte teljes értékűnek mondható tudományos életünk, fantasztikus színházaink, impozáns szerkezetű és terjedelmű nyilvánosságunk, fontos közösségi tulajdonaink vannak. Az erdélyi magyarság helyzete ma jobb, mint bármikor az elmúlt száz év során, és ez ezeknek a személyes teljesítményeknek, helytállásoknak az eredménye.
Hiba volna ugyanakkor nem látni a pohárnak azt a felét, amely üres. Az erdélyi magyarság nem rendelkezett azokkal a közösségi kompetenciákkal, amelyekkel ezekből a helyzetekből kihozhatta volna a maximumot abban a formában, amelyet éppen az említett megvalósítások tennének indokolttá:
- hogy az erdélyi magyarság kvázi politikai közösségként tudja magát megjeleníteni,
- amely úgy integrálódik a román állam szerkezetébe, hogy maximalizálja az ebből az integrációból következő előnyöket, a viszonyt fenntarthatóvá, konfliktusmentessé tudja tenni,
- és úgy integrálódik a magyar nemzeteszmébe, hogy ebből is a maximumot hozza ki, de nem számolja fel a saját politikai identitását.
Ehhez képest az történt, hogy minden rivális alternatívát fokozatosan kiszorítva az a meggyőződés uralkodott el a közgondolkodásunkban, hogy nekünk egy megoldásunk van arra, hogy a saját identitásunkat biztonságba helyezzük: hogy ha azt minél közelebb visszük a magyar államhoz, letesszük a magyar állam képviselőinek kezébe, tőlük kérjük és várjuk, hogy minket magyarként megőrizzen, megtartson. Ez a meggyőződés értelemszerűen a legeredményesebben és a legvisszafordíthatatlanabbul számolja fel azt az alternatívát, amelyben mi, erdélyi magyarok egy magunkkal rendelkező, magunk életét megszervező, kvázi politikai közösségként akarjuk magunkat megjeleníteni.
Azon kívül, hogy felold bennünket egy érdekeinket valójában egyoldalúan felülíró politikai projektben, a magyar nemzet- és államépítési projektbe való betagozódás, a magyar állam fennhatóságának, gondolatmenetének, prioritásainak az elfogadása ugyanakkor mélyíti a szakadékot az erdélyi magyar és a román többség között, és egyre kevésbé teszi lehetővé azt, hogy az erdélyi magyarság és a román állam viszonya minden fél számára elfogadható, fenntartható módon rendeződjék.
Az, hogy az ideológiai és a közjogi betagozódás után egyre inkább anyagilag is a magyar állam fennhatósága alá helyezzük magunkat, mennyire köszönhető a magyar állam- és nemzetépítés szívóhatásának, és mennyire annak a hol finom, hol látványos aknamunkának, amelyet a román mélyállam végez? Kisebb részben mer magyar közösségi intézmények ellen fellépni, nagyobb részben inkább az RMDSZ legnépszerűbb politikusait veszi célkeresztbe. A román államféltésre alapozott nemzetépítés mennyire taszította az identitását féltő erdélyi magyarságot a magyar állam fennhatósága alá? Vagy eleve annyira egymásra hangolódott a magyar állam szívóhatása és a román (mély)állam ellenségesként érzékelt működése, hogy nem is szálazható szét az erdélyi magyarságra gyakorolt hatásuk?
A kérdés utolsó részében van meglátásom szerint a dolog kulcsa, de kezdjük kicsit messzebbről. Hogy hol dőltek el a dolgok, kié a felelősség hangsúlyos része, ahhoz látni kell, hogy itt volt három szereplő, de legalább kettő és fél: a magyar állam, a román állam és az erdélyi magyarság mint potenciális, kvázi politikai közösség.
Kezdjük azzal, hogy eltekintve most a történelmi kényszerpályáktól, van-e realitása annak, hogy az erdélyi magyarság kvázi politikai közösségként fogalmazza meg magát. Azt szoktam mondani, hogy az erdélyi magyarság nem nemzeti kisebbség, hanem egy nemzetnyi kisebbség, mert a drasztikus fogyás ellenére 1,2 millió magyarral lehet még mindig számolni Romániában, a földrajzi értelemben vett Európában pedig kilenc állam rendelkezik ennél kisebb népességgel. Összesen 15 európai ország népessége vethető össze méretben az erdélyi magyarsággal. Ez a népesség abszolút alkalmas volna – méretét, terjedelmét, intézményi adottságait, még akár a szállásterületének szerkezetét illetően is – arra, hogy magát akár önálló politikai közösségként fogalmazza meg.
Tekintettel arra, hogy a szecessziónak én személy szerint semmi esélyét nem látom, önálló politikai közösség helyett a kvázi politikai közösség alternatívájában látnám a lehetőséget, ami azt jelenti, hogy egy számbelileg megfelelően nagy nemzeti közösség
- elismeri az állami struktúra fennhatóságát, de azon belül önálló politikai projektet fogalmaz meg,
- belülről szervezi meg a kisebbségi társadalmat, azt biztonságba helyezi,
- a projekt részeként kialakítja az érintkezési felületeket az állammal, amelynek területéhez tartozik, illetve a többségi társadalommal.
Erre lenne jó eszköz például a területi autonómia.
Igen, de nem kizárólag, a személyi elvű autonómia különböző változatai is érdekes lehetőségeket kínálnak.
A kérdés tehát az, hogy az említett három szereplő hogyan viszonyult egymáshoz, és hol csúszott el az esélye annak, hogy a dolgok az erdélyi magyarság szempontjából egy szerencsésebb alternatíva irányában bontakozzanak ki. Előnyösnek mondható adottságai ellenére az erdélyi magyar közösség elbukta az esélyt, hogy kvázi politikai közösségként jelenítse meg magát, mert nem rendelkezett olyan politikai elittel, amely meg tudott volna felelni azoknak a lehetőségeknek, amelyek alkalomszerűen adottak voltak számára. Ezt, kezdetben legalábbis, értelemszerűen nem lehet számonkérhető személyes felelősségekhez kötni, ezt így hozta a történelem.
Az elitképzést a Ceaușescu-rendszer hihetetlenül visszavágta.
Igen, másrészt sokan elmentek, a legtöbben épp az elit köreiből – tulajdonképpen egy lefejezett kisebbség képét mutatta az erdélyi magyarság a rendszerváltás első időszakában, és nagyjából ez volt a helyzet az 1989-et közvetlenül követő két-három esztendőben is.
Ami azt követően történt azonban, az már fölveti a számonkérhető felelősség lehetőségét. Az RMDSZ igen komoly választói felhatalmazás birtokában intézte már akkor az erélyi magyarság sorsát, nem lett volna alaptalan elvárni a csúcsvezetésétől, hogy végiggondolják, mi kell ahhoz, hogy a programban szereplő célok nagyobb eséllyel teljesüljenek. Ahelyett, hogy a kompetenciák hiányát valaki komolyan vette volna, hallgatólagos megegyezés született akkor, hogy lehet ezek nélkül a kompetenciák nélkül is boldogulni, jól elvagyunk mi így, ahogy vagyunk. Emlékszem, hogy az említettek szellemében megfogalmazott kritikákra gyakran lehetett akkortájt válaszként hallani, hogy az RMDSZ sem rosszabb, mint a többi romániai párt.
Az RMDSZ ernyőszervezetként jött létre, és ilyenként sok mindent felvállalt abból, ami egy önmagát megszervező kvázi politikai közösséghez elengedhetetlen. S noha mind a mai napig társadalmi ernyőszervezetként definiálja magát, viszonylag hamar politikai pártként is kezdett el működni. Ezzel önmagában még nem lett volna baj, hiszen megannyi érv szólt az átlényegülés mellett,
ám egy pártnak, amely magát valamennyire is komolyan veszi, az egyik legfontosabb feladata, hogy képezi a kádereit, és neveli a választóközönségét.
Az RMDSZ ezt a két feladatot teljességgel elhanyagolta. Az utóbbinak a választók kegyeit kereső, gyakorlatilag a populizmus szintjére lesüllyedt mozgósítási gyakorlat, az előbbinek az lett az eredménye, amit a legutóbbi RMDSZ-kongresszuson láttam itt, Kolozsváron. A rendezvény szüneteiben, a sportcsarnok tágas előtereiben hosszú idő után volt alkalmam újra szembesülni az RMDSZ-küldöttek világával. Az a hangulat, amit ez a közel ezer fős tömeg árasztott, engem egyszerűen elképesztett. A mikszáthi világot idéző, pöffeszkedő, adomázó, egymást demizsonokból itallal kínáló emberek gyülekezete volt, akikről messzire lerítt, hogy egyszerű, de határozott véleményük van a világról. Rettenetesen haragszom Kelemen Hunorra egy sor dologért, de akkor arra gondoltam: óriási teljesítmény, hogy egyben tudja tartani ezt a társaságot, célokat jelöl ki számára, és a szervezet megy előre úgy-ahogy.
[wp_ad_camp_2]
Ennyiben látom röviden összefoglalhatónak azt, ami az erdélyi magyar közösségen múlott abból, hogy nem kerülhetett kidolgozásra az a politikai projekt, amely kvázi politikai közösségként tételezi a Romániába szakadt magyar nemzetrészt. De amint arra egy korábbi kérdés is utalt, a körülmények alakításában fontos szerepe volt mind a magyar, mind a román államnak.
A magyar állam viszonyulását illetően azt gondolom, hogy a határon túli közösségek iránti élénk érdeklődés, és az alkotmányban is szereplő felelősség-klauzula ellenére nem létezik kellő körültekintéssel kidolgozott koncepció arra, hogy mi volna a legcélratörőbb, legeredményesebb formája a határon túli magyar kisebbségek közösségeinek nyújtott segítségnek. A magyar támogatáspolitika és a határokon túli magyarok szervezeteivel kialakítandó viszony soha nem volt egy módszeresen mérlegelt, hosszú távú stratégia része, hanem eszköz volt a belpolitikai küzdelemben, amelyet a mindenkori rivalizáló elitek a magyar állam fölött gyakorolt ellenőrzés megszerzésére irányuló küzdelemben vettek igénybe, a pillanatnyi érdekeiknek megfelelően. A leglátványosabb példát erre a kettős állampolgárság kérdése kínálja: köztudomású, hogy magyar állampolgárság kiterjesztését a határon túliakra a Fidesz korábban ellenezte, majd a 2010-es választás győzteseként hirtelen fölfedezte a benne rejlő, kiaknázható potenciált.
Világos elvek és átlátható stratégia hiányában nehéz megítélni, hogy milyen tervei vannak a magyar államnak a határon túli magyarok közösségeivel. A szülőföldön való boldoguláshoz nyújtott segítség hangzatos, sűrűn hangoztatott szólama és az utóbbi időben ideáramló jelentős pénzbeli juttatások ellenére számos jel alapján arra lehet gondolni, hogy a magyar állam nevében eljárók voltaképpen demográfiai utánpótlásként tekintenek a határon túli magyar közösségekre.
Ha így van, akkor a kérdésben említett szívó és taszító hatás egyidejűségével valóban lehet számolni, hiszen a román állam vonatkozásában a dolgok állása egyértelmű: miután az ország megszabadult az egykor jelentős lélekszámú zsidó és szász kisebbségektől, az egységes nemzetállam kiteljesítésének az útjában már csak a magyarok vannak.
Nem nehéz belátni, hogy a román állam képviselői nem fognak tiltakozni a magyar állam semmilyen beavatkozása ellen, ha úgy látják, hogy azok – akár közvetve és csak középtávon – az erdélyi magyaroknak az anyaországba való áttelepedését fogják elősegíteni. Ebben az értelemben lehet azt állítani, hogy a román és a magyar állam érdekei az erdélyi magyarok jövőjét illetően azonosak, első ízben az elmúlt száz év során.
Kérdezett Sipos Zoltán és Szabó Tünde. Folytatása következik.
Címlapkép: Március 15-i ünnepség Kolozsváron 2016-ban. Fotó: Szabó Tünde
