Undorító magyarellenesség: a nemzetszakítást exportálják Erdélybe.
Péntek 13-án történt a dolog, esélytelen volt, hogy jól süljön el.
Kalákázni voltunk a fiaim sulijánál, Lengyelfalván, készítettük elő a dolgokat az új sulinak, amit a következő hónapokban fogunk építeni. Épp befejeztük a munkát, már-már megettük a dinnyét is, amit egyik kedves anyuka hozott az izzadt és nyakig koszos apukáknak és gyerekeknek, amikor megjelent a helyszínen négy ember.
Amint közeledtek, az egyik kislány összevonta a szemöldökét, és félősen megkérdezte egymás után kétszer: „Apa, ezek kik, és mit keresnek itt?” Nagyon nyersen kérdezte, akartam is szólni neki, hogy finomabban beszéljen, de aztán nem kellett, mert magától elhallgatott, amint azok közelebb értek.
Az emberek, akikről távolról lerítt, hogy magyarországiak, odajöttek az épülethez. Köszöntünk egymásnak, pár szót váltottunk, fotózkodtak az Orbán Balázs emléktáblával, filmezgettek. Egyszer csak egy drón is megjelent.
A szülőtársak egyenként elhúztak haza, gyerekestől, már csak én voltam ott a fiaimmal, és mi is indultunk. Búcsúzóul odaköszöntem nekik, már nem emlékszem, pont mit, de valami olyasmi lehetett, hogy „sziasztok, jó szórakozást”, mert a válasz valami olyanszerű volt, hogy előbb még munka van, csak utána a szórakozás.
Mivelhogy érdeklődést mutattam a téma iránt, elmesélték, hogy ők egy tévéműsort készítenek Hazajáró címen, és most éppen azt forgatják. Mielőtt eljöttünk volna, még statisztáskodtunk is, megkértek, hogy forgassunk le egy jelenetet, amiben szembemegyünk a főszereplőkkel. Meg is tettük, Kukuc fiammal együtt szépen szembementünk velük, lelkesen integettünk és köszöntünk nekik.
Aztán még beszélgettünk kicsit, s egy adott pillanatban mondtam, hogy én is a szakmában dolgozom. Hol? Az Átlátszó Erdélynél.
Erre az operatőr,
megvetéssel az arcán, elkezdett sorosozni.
Nem lepett meg nagyon, de furcsa volt. Már egy éve, hogy itt dolgozom, de eddig még senki nem csapta az arcomba, hogy Soros-bérenc vagyok. És még a Facebook-kommentekben sem igazán érkezett ilyen visszajelzés az anyagaimhoz, pedig manapság nagyon divat, hogy ezzel elárasszanak.
A másodperc töredéke alatt elhatároztam, hogy megviccelem a sorosistázó csávót. Mérges arcot öltöttem, odaléptem hozzá, s férfiasan megtologatva a mellét, közben vigyázva, hogy nehogy kárt tegyek benne vagy a felszerelésében, ismételten morogtam a szemébe valami ilyenszerűt, hogy „sorosistázol, te, sorosistázol?” Megszeppent erősen. De meg a többiek is. Na, elnevettem magam, mondtam, hogy nyugi, csak vicceltem. A hangulat ellazult. Elkezdtünk dumálni.
Nyomatták ezt a sorosistás izét. Mondtam nekik, hogy kicsit túl polarizáltan látják a világot,
nem csak sorosisták és orbánisták vannak a világon.
Van még több ezer átmenet. És vannak rendes emberek is, akiket abszolút nem érdekel ez a téma. Ezzel némelyikük részben egyetértett.
Felhozták a munkahelyem kapcsán Parászka Borókát, a magyarellenesség fekete nagyasszonyát, aki emlékezetük szerint talán nálunk dolgozik. Jaj, imádom, mikor Borókával riogatják a népet, őt hozzák fel főgonosznak azok, akiknek tényleg hatalom van a kezükben és vissza is élnek a hatalommal. Kellett találniuk egy ellenséget, akibe lehet rúgni időnként egyet-egyet, mikor el akarják terelni a figyelmet magukról. S megtalálták Borókát.
Megnyugtattam őket, hogy Boróka nem nálunk dolgozik, és nem is olyan szörnyű, mint amilyennek beállítják. Habár jön, hogy üssek, ha valamilyen általánosítás során engem vele egy tálba kevernek, és miatta elítélnek. Ez folyton megtörténik.
Dolgoztunk egy lapnál valamikor tíz éve, és részben miattam mondott fel szegény, mert poénkodtam a zsidó-ellenes-ellenes(-ellenes-ellenes) hadjáratával, ami szerintem kicsit olyan rögtönítélős, eretnek-égetéses hangulatúra sikerült.
Beszéltünk arról is, hogy kik mennek el és kik nem választani, hogy miért a csőcselék dönti el a választások sorsát, és hogy én miért nem találok magamnak valakit, akire szívesen ütném a pecsétet.
Meghallgattam már századszor azt is, hogy Gyurcsányék is loptak, csak ők nyugati bankokba menekítették a pénzüket, míg Orbánék itthon költik el, azért feltűnőbb. És melyik a jobb, jön ilyenkor a kérdés, de szerintem egyik sem jó. Megegyeztünk abban is, hogy Gyurcsányék idejében kezdődött el a nemzet kettészakítása. Ok, Gyurcsányék kezdték. De az, hogy Gyurcsányék aljasak voltak, nem jelenti azt, hogy ezentúl mindenki aljas kell, hogy legyen.
Imádom, mikor gyurcsányistának néznek. Nekem hiába hozzák fel Gyurcsányt, mert nem fogom megvédeni, még szarházibb alaknak tartom, mint Orbánt. Nem követtem alaposan a politikát azokban az években, de el tudom hinni, amit sokan mondanak, hogy Gyurcsány idejében kezdődött ez a bal-jobb szakadék. Csakhogy ez nem jelenti azt, hogy Orbánék jobbak lennének.
Nem érdekel, hogy ki kezdte el a nemzet szétszakítását, csak az, hogy ki fogja abbahagyni. Annak fogok kalapot emelni.
Ugyanakkor azt is fontosnak tartom, hogy ne feledjük, hogy ezek az emberek is emberek, és minden emberben van valami szép is és csúnya is. Nincs ember, aki ne csinált volna jót is és rosszat is életében. Ezért tudok szeretetet érezni Orbán és Gyurcsány iránt is, és nem hiszem, hogy akármelyiküket egyszemélyes hibásnak lehetne kikiáltani a nemzet hanyatlásáért és felakasztani.
Beszéltünk iskolaépítésről is pár szót, és a műsorvezetők és az operatőr mellett negyedikként jelenlévő fiatalemberről kiderült, hogy a BGA vezérigazgatója. Megpróbáltam udvarias lenni, és nem említettem meg neki, hogy bezzeg pályáztunk náluk, a sulis csapattal, és egy fillért nem adtak. Hagytam, hogy eldicsekedje, hogy hány ezer határon túli óvoda és iskola építését támogatják, és nem róttam fel neki, hogy bezzeg a mienket nem.
Aztán a vezérigazgató elmagyarázta röviden nekem, hogy mekkora veszélyt jelent ez a Soros-féle támogatói hálózat, amiből mi is a pénzünk szép százalékát kapjuk. Részben igaza volt, úgy érzem, de csak kis részben. És sajnos nem ajánlotta fel a végén, hogy a BGA egy ugyanakkora összeggel megtoldja a költségvetésünket az egyensúly érdekében, anélkül, hogy ezért cserébe kérne valamit, például, hogy hazudjunk, vagy elhallgassunk valamit.
Ezt ismét nem értem, hogy miért van ez a másik szakadás, hogy egy sajtóorgánumnak csak egyik oldal ad pénzt. S akkor a másik oldal mutogat, hogy „ni, ni, ni, ni, bezzeg!” Belekényszerítik a sajtót, és a sajtón keresztül a sajtófogyasztókat, hogy valahova tartozzanak. Vagy bal, vagy jobb, közép nincs, azt senki nem támogatja. Ez így nagyon káros a társadalomra.
Habár sok mindenben nem értettünk teljesen egyet, a beszélgetés szinte baráti hangulatban zajlott. Egészen addig, amíg a már említett operatőr ismét beszólt nekem, hogy
ők építik a hazát, és mi romboljuk.
Mi van?
Na, ekkor tényleg felkaptam a vizet. A sorosistázását lehetett poénnak venni, s annak van egy fél gramm igazságalapja is, hisz kapott az egyesületünk pénzt Soroshoz köthető szervezetektől. De az, hogy én vagy barátaim rombolnánk a hazát, az egy szemenszedett hazugság, és aljas hazug disznó, aki ilyet mond.
Mondtam a fickónak pár szép dolgot, nem mindennapi hangnemben. Én így ejsze még soha életemben nem beszéltem senkivel. Csúnya szavakat is használtam, és becsületszavamra, hogy jól esett. Szerintem kiöntöttem magamból mindent, ami felgyűlt bennem az elmúlt tíz évben a magyarországi feszültségkeltés eredményeképpen.
De tényleg megérdemelte a csávó. Ha egyszerűen székelyesen akarnám megfogalmazni: jön a tápos majma, aki azt hiszi, hogy otthon van, mert úgy jár ide, mintha hazajáró lenne, és elkezd sértegetni, mert
azt hiszi, hogy itt is úgy divat viselkedni, mint otthon náluk. Hát nem!
Bocsánatot kérek a nyers fogalmazásért és a szóhasználatért a nem tápos magyarországi testvéreinktől.
Szerencséje volt, hogy velem viselkedett így, és nem egy hegyi székellyel, valamelyik máréfalvi vagy varsági kocsmában, mert a végbelét a tarkójáig nyitották volna, bicskával. Ha előtte nem lövik le a Mokkában, NER-es fizetésből vásárolt pisztollyal.
Üvöltöttem, úgy szidtam. Kérdezték a hazajárók és a BGA-s igazgató, hogy miért emelem fel a hangomat. Milyen kérdés?
Azért emelem fel a hangom, mert van.
És mert galád gyávaság lenne hallgatnom és meghúznom magam. És mert igazságtalannak tartom, amit mond a fickó, velem szemben is, és a sok hozzám hasonló emberrel, a barátaimmal, a kollégáimmal és az erdélyi társadalommal szemben is.
Négy gyermeket nevelek, próbálok jó és becsületes, társadalmunknak hasznos embert faragni belőlük. Egy 35 négyzetméter alapterületű házban lakunk hatan, amit 5000 euróból saját kezünkkel építettünk az asszonnyal ketten, mert ennyire futotta a minimálbér-közeli erdélyi magyar újságírói fizetésből. De nem panaszkodom, lazán elfogadom, hogy ez az ára annak, hogy megírhassam a saját igazságomat, és ne mások féligazságát kelljen tolmácsolnom. És legalább kicsi az ökológiai lábnyomunk is.
Lehetnénk gazdagabbak, de pénzem és szabadidőm javát két projektre fordítottam az elmúlt években:
1. több száz kiveszőben lévő régi helyi gyümölcsfajtát gyűjtöttünk be helyi és magyarországi barátaimmal, és oltottunk át minél több példányban, hogy ne vesszenek ki és
2. egy jó óvodát meg iskolát alapítottunk és építettünk szülőtársaimmal, hogy gyerekeinkből ember legyen, ne gép. Most is kalákázni voltunk Lengyelfalván, előkészíteni a terepet, ahol a következő hónapokban egy új iskolaépületet fogunk felhúzni saját pénzünkből és magántámogatásokból, nulla állami támogatással. Úgy, hogy nincs még meg a teljes pénzünk, és a Jóistenben bízunk, hogy valahonnan meglesz.
És akkor jön ez a csávó, az agymosottja,
és azt mondja, hogy rombolom, romboljuk a hazát. Hát kapja be! És húzzon haza a csába a gyűlölködő megosztó dumájával, mert mi itt nem kérünk ebből!
Egy fentről kapott séma alapján ítélkezik, és egy egyismeretlenes egyenlet alapján dönti el, hogy ki jó és ki rossz ember. Aki vele egy tányérból csipeget, a gazdi jóvoltából, az építő ember, a többiek a rombolók. És lazán rádsüti, hogy rombolsz, anélkül, hogy bármit is tudna rólad. Mondtam neki, azaz üvöltöttem, hogy legalább olvassa el három anyagomat, s utána mondjon véleményt. De nem volt kinek mondanom. Ott csillogott a szemében a kielégültség, hogy végre bántani tudta az ellenséget. Ott villogott a szemében, mint egy robotnak: „Ellenség! Kicsinálva!”
Elegem lett a párbeszédnek ebből a formájából, amelyben én üvöltöttem, ő kielégülten élvezkedett, és a többiek le voltak ragadva annál, hogy miért kell felemelni a hangot. Elbúcsúztam tőlük röviden és morcosan, és beültem az autóba. Még mielőtt elhúztam volna, leengedtem az ablakot, és bocsánatot kértem, hogy feldühödtem. Erre Hazajáró Oszkár és BGA Zalán odajöttek, és kezet nyújtottak. „Isten áldjon”-nal búcsúztunk el egymástól, és ez jól esett, enyhített a helyzeten, de így is napokig ketyegtem a dühtől, és muszáj kiírjam magamból az egészet, mert még most is bánt, jó pár nappal az esemény után.
Ezután a beszélgetés után határozottan állíthatom:
amit ezek művelnek nemzetegyesítés címén, az nemzetszakítás.
Egy abszolút ok nélküli, felesleges, öncélú nemzetszakítás.
Ami minket, erdélyi magyarokat érint ebből, az az, hogy ezt a nemzetszakítást exportálják ide mihozzánk is. Hozzák emberek is, hol egy hazajáró operatőr, hol egy kampányoló politikus, de legfőképpen hozza az anyaországi sajtó és tévé. Édesanyám is agymosott lett pár év alatt, nem kellett hozzá semmi más, csak hogy magyar állami tévét nézzen pár évig.
Sajnos, nem csak a kormánypárti sajtóban érzem ezt a jelenséget, hanem az ellenzékiben is, mindkét oldalról fröcsög a gyűlölet. Ráadásul jobboldali és baloldali újságírók is folyamatosan és aljasan támadják egymást, nem csak a másik oldal politikusait. Szörnyű!
Félek.
Attól félek, hogy ez a szél el fog érni hozzánk is, és nem lesz jó. Én nem akarom ezt! Én nem akarok még egyszer sajtós kollégával arról vitatkozni, hogy ki épít és ki rombol.
Most akármelyik helyi Duna TV-s, MTI-s vagy Székelyhonos kollégámmal le tudok állni kedvesen beszélgetni, anélkül, hogy egymás szemére hányjuk, hogy ki honnan kapja fizetését. Rokonaim, barátaim, volt kollégáim dolgoznak a magyar kormány vagy az RMDSZ által pénzelt sajtóban, és ezidáig soha, de soha nem volt ez ellentét, de még csak nézeteltérés forrása sem közöttünk.
Legfeljebb megírtuk, hogy melyik lapnál mi történik, vezetőség és támogatás szintjén. Vagy elméláztunk azon, hogy annyi pénzből, amit egyesek kapnak, mennyi jó dolgot, jó újságírást lehetne csinálni. És vajon hova tűnik el az a sok pénz, ha az újságíróik ilyen keveset keresnek. Szóval foglalkoztunk a sajtóorgánumokkal úgy általánosan, de az újságíró, fotós, filmes kollégákkal nem ettük meg egymást. Ugyanúgy kollégáknak tartom őket, mint a saját lapomnál dolgozó kollégákat, ugyanúgy segítjük egymást, ha kell.
Még azt a lüke Szőke Lacit is tudom szeretni,
aki esténként ittasan butaságokat írogat a volt és a jelenlegi lapomról, és a kollégáimról, vagy Szőke Marit, aki alkohol nélkül is képes erre. Vagy Haáz Sanyikát is szeretem, ha épp nem részegen trollkodik a Facebookon, hanem józanon találkozunk, élőben.
Egyszer, még az uh-nál, beleírtam az anyagba, hogy „Szőke Laci kolléga …” A szerkesztő gyűlésen megkérdezte: „Ufó, neked mióta kollégád Szőke Laci?” Hát az, kérlek. Mi, erdélyi magyar újságírók olyan kevesen vagyunk, hogy egy család vagyunk, akkor is, ha épp nem szeretjük erősen egyik a másikat. Ahogy egy családban is az van, hogy nem választhatod meg a rokonaidat, itt is az van.
Elmegyek terepre, s az emberek felhányják, hogy bezzeg a múltkor is az újság mekkorát hazudott. Melyik újság? Melyik újságíró? Halvány lila fingjuk sincs, nekik az újság és az újságíró az gyűjtőfogalom. Így hát felelünk egymás tetteiért, kifelé, függetlenül attól, hogy esetleg totál konkurenciái vagyunk egymásnak.
A politikusok jönnek-mennek, a sajtóorgánumokat időnként megveszi az addigi tulaj ellenzéke, vagy akinek épp pénze van a fenntartásra, de mi, újságírók, általában maradunk. Vagy átmegyünk máshová. Tisztában vagyok vele, hogy az erdélyi sajtó javával vagy kolléga voltam, vagy kolléga leszek. Örökös kolléga vagyok. Erdélyben
a sajtósok java nem politikai alapon talál munkát.
Legtöbbször a politikai fenntartó csak kolonc, az átlagújságíró szeretné minél jobban végezni a munkáját és felvenni a pénzét, nem kizárólag politikai hitvallásból dolgozik épp annál a lapnál. Persze, kivételek vannak, hívők is kerülnek a rendszerbe, de kis számban.
Általában a sajtóorgánumok többsége minden befolyó pénznek örül, egy lap nem azért fogad el pénzt egy politikai vonaltól, mert nagyon hisz annak a hitvallásában, hanem azért, mert kell a pénz. És azért is áll be egy politikus vagy egy csoport mögé, mert kell a pénz. Ritka az a sajtóorgánum, amelyik ne húzna a pénz felé. De ez nem jelenti azt, hogy az újságírók ennek örülnek. Azok az újságírók, akik legtöbbször kis fizetésért elviszik a balhét és nyelik a kritikát emiatt.
Tehát: minden sajtós a kollégám.
Felesleges tiltakoznom ez ellen, sokkal elegánsabb, ha elfogadom őket, és megpróbálom szeretni őket. Mert mindenkiben van valami szerethető, függetlenül attól, hogy baloldali, jobboldali, vagy politikailag független. Ha most ezt a maréknyi erdélyi újságírót magyarországi nyomásra sikerül felosztani baloldali, jobboldali és középen álló táborra, akkor nekünk annyi, mindnyájunknak, nekem is. A sajtó egyébként is megnyirbált hírneve és ereje egyre kisebb lesz, politikusaink folyamatosan dolgoznak azon, hogy a nehezen ellenőrizhető sajtót leépítsék, és a saját pr-gépezetüket erősítsék. Megpróbálják átvenni a sajtó szerepét, ők akarnak informálni.
Egy jó sajtóorgánum azért nehezen kontrollálható, mert az újságíróknak saját véleményük is van, és egyre nehezebb fentről a sok vállalhatatlan mocskot átnyomni rajtuk. Butaság azt hinni, hogy egy sajtóorgánum újságírói mind egy szálig csicskásai, bérencei az őket pénzelő hatalomnak. Ahogyan egy politikailag elkötelezett cég alkalmazottai is lehetnek egyszerű munkások, és nem csak az illető párt katonái. Attól, hogy egy építkezési cég sok megrendelést kap a kormánytól, mert a tulajnak jó kapcsolatai vannak ott valakivel, attól még nem biztos, hogy az úthengeres és a markolós csávó a kormánypárt rajongói, szavazói, és ölni tudnának a pártért. Magyarországon kemény munka zajlott, hogy megtisztítsák a kommunikációs csatornákat, és ne állhasson újságíró ellen a fentről érkező politikai üzenetnek, az rögvest kifolyjon a fogyasztónak. De nálunk ezt még nem tudták megtenni.
Itt téved az engem támadó operatőr, akinek a logikája alapján mindenki olyan, mint ahonnan a pénzt kapja. De ez alapján megvádolhatjuk Orbán Viktort azzal, hogy az EU csicskása, csak azért, mert Magyarország ennyi vagy annyi pénzt kap az EU-tól? Milyen jól szólna címnek a jobboldali sajtóban:
„Orbán Viktor a buzik csicskása!
Mi több, minden magyar állampolgár az.” Egyértelmű, hisz Magyarország hatalmas összegeket kap az LGBT-propagandát ránk erőszakoló EU-tól. Ugye? Hát igen, de nem éppen. De kb. ezzel a gáz logikával dolgoznak azok a mostanság divatos magyar divizátorok, akik megpróbálnak valakit rögtönítélni, ahelyett, hogy megpróbálnák megismerni. Két másodperc alatt beraknak egy skatulyába, és ha nem figyelsz, a csapot is megengedik a skatulyában.
Nem igaz, amit ezek megpróbálnak beadni nekünk, hogy kétféle ember van, baloldali és jobboldali. Soros-párti vagy Orbán-párti. Bullshit.
Az engem körülvevő emberek java középen áll. Nemzete iránt aggódó, hagyományait őrző és ápoló, de ugyanakkor szabadon gondolkodó, nyitott gondolkodású, kreatív, logikusan gondolkodó emberekkel vagyok körülvéve.
Nincs minden veszve. Van még remény. Bízom benne, hogy a nemzetszakítók bicskája beletörik az erdélyi közegbe. A székely emberek java
nem jobboldali, nem baloldali, hanem egyszerűen csak EMBER.
És annak dolgozik, aki pénzt ad, és emberként bánik vele. A munkaadók sem politikai irányultság alapján keresnek embert, hanem jó szakembereket és megbízható embereket akarnak. A szülők java is embert akar nevelni a gyerekéből, nem jobboldali vagy baloldali pártkatonát. Hát legyünk emberek! Ne hagyjuk, hogy a jobboldaliság vagy baloldaliság délibábja kiölje belőlünk az emberséget!
Ne hagyjuk a népet és az emberiséget szétszakítani! Ne hagyjuk, hogy egy érdekcsoport kisajátítsa a nemzet fogalmát, ellopja tőlünk a nemzethez való tartozás jogát! Ne hagyjuk agyunkat kimosatni! Nincs abszolút jó és abszolút rossz, nincsenek abszolút építők és abszolút rombolók. Nem is lehet építeni a rombolás rizikója nélkül.
Sok nemzetszakító párt van, sok kis érdek, és mi emberek is sokan és sokfélék vagyunk. De
egy magyar nemzet, egy emberiség, egy Isten van. És az mindnyájunké!
Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép