Szó szerint egymás lábát tapossák a híresebbnél híresebb újságírók és szerkesztők a dél-afrikai Johannesburgban, a Global Investigative Journalism Networknek kétévente megrendezett konferenciáján, ahol jelenleg 130 országból 1200 újságíró vesz részt. Helyszíni tudósítás.
„Ti vagytok a világ diktátorainak, mindenféle rendű és rangú autokratáinak a rémálma” – üdvözölte David Kaplan, a világ legnagyobb tényfeltáró ernyőszervezetének, a Global Investigative Journalism Networknek az igazgatója a #GIJC17 résztvevőit, a világ 130 országából érkezett 1200 újságírót.
„Rendkívüli történéseknek vagyunk szemtanúi. Globális szinten visszaszorulóban van mindaz, ami számunkra fontos – az átláthatóság, a sajtószabadság és annak a lehetősége, hogy a vezetőinket elszámoltassuk” – így David Kaplan, aki szerint a rossz fiúk számára rég nem léteznek országhatárok, így ideje, hogy a jó fiúk is globális szinten mozogjanak, és megosszák a tudásukat egymással.
A johannesburgi Wits University magas acélkerítésekkel körülkerített kampuszán a világ messze legnagyobb – és szerintem legjobb – tényfeltáró újságírókonferenciája zajlik jelenleg. A rendezvény méretének az érzékeltetéséhez elég, ha annyit mondok, hogy általában egy nagyobbacska workshopon úgy 20-30 újságíró vesz részt. Ehhez képest a #GIJC17-re 1200 újságíró jött el a világ 130 országából.
Már csak a szünetekben kávézgató tömegben végigsétálni sem semmi – itt szó szerint egymás lábát tapossák a híresebbnél híresebb újságírók és szerkesztők, de vannak itt fotósok, dokfilmesek, fundraiserek, programozók, jogászok és persze a tényfeltáró újságírást finanszírozó alapítványok képviselői, az előadók listáját végigböngészve pedig simán összeáll egy ki-kicsoda a tényfeltárásban.
Hogy kerülök ide?
Én a GIJN ösztöndíjasaként vehetek részt a konferencián – a világon nincsen jobb érzés annál, mint amikor szólnak, hogy nyertél egy olyan pályázaton, amiről már el is felejtetted, hogy indultál.
Az első nap végére a Johannesburg kerítéseken túl nyúló világáról annyit tudok, hogy itt tavaszi, nagyjából az otthoni április-májusnak megfelelő idő van. Bámészkodni azonban nincsen lehetőség: úgy a konferencia szervezői, mint a hotel alkalmazottai figyelmeztettek, a városba sötétedés után kimenni nem ajánlott – így a napi program az, hogy reggel egy busz elvisz a pár kilométerre levő kampuszra, este pedig visszavisz a hotelbe.
Amúgy sem lenne igazán sok turistalátványosság a közelben: a rossz közbiztonság miatt minden magas, szögesdróttal megerősített kerítésekkel van körbevéve, sok ingatlanon látható figyelmeztetés, hogy „fegyveres válaszra” (armed response) számíthatnak azok, akik bemerészkednek. A széles és nagyon forgalmas utcákon nappal sincs sok járókelő – sötétedés után pedig konkrétan senkit nem láttam gyalog járni.
„Ők nem emberek”
De vissza a konferenciára: az első, „Feltárni a világ új autokratáinak ügyeit” (Investigating the new autocrats) panel legmellbevágóbb előadását a Fülöp-szigeteken dolgozó Patricia Evangelista adja elő: Rodrigo Duterte elnök óriási kampányt indított a kábítószerfüggők és -dílerek ellen, arra buzdítva a lakosságot, öljék meg őket, mert „ők nem emberek”.
Hivatalos statisztikák szerint egy év alatt mintegy 4 ezer állítólagos kábítószerfüggővel és -dílerrel végeztek a rendőrök, mindenféle nyomozás, vádemelés vagy bírósági ítélet nélkül, nemegyszer otthon, a család szeme láttára. „A mi dolgunk a számok mellett megmutatni az áldozatok arcát: elmegyünk a temetésekre, szóba állunk a síró anyákkal, publikáljuk az elkövetők neveit” – így Evangelista.
A dél-afrikai Mzilikazi wa Afrika szerint a Jakob Zuma elnök korrupciós ügyeinek a feltárásán dolgozó újságírók helyzete azért nehéz, mert az elnöknek még mindig nagyon sok a támogatója, így az újságírókkal szóba álló hivatalnokok az állásukat kockáztatják, az újságírókat pedig internetes trollhadsereg próbálja hitelteleníteni.
Putyin még hagyján, de Kadirovval senki nem mer ujjat húzni
Roman Anin, az utolsó orosz ellenzéki napilap, a Novaja Gazeta újságírója azzal vezette fel előadását, hogy az utóbbi években négy belső munkatársukat és további két külső tudósítójukat gyilkolták meg. A legismertebb közülük a csecsenföldi tudósításaival egyedülálló Anna Politkovszkaja, az ő munkáját Elena Milashina folytatja: legutóbb a csecsenföldi melegek ellen elkövetett gyilkosságokról írt.
„Ez a munka azért nehéz, mert ezt nem lehet irodából, adatbázisok alapján végezni. Terepmunkára, forrásokra van szükségünk, őket azonban nagyon nehéz megvédeni: a csecsenföldi melegek közül sokan épp a telefonjukban levő híváslistákkal buktak le. Putyin ügyeiről tudósítani viszonylag biztonságos, azonban a csecsen elnökről, Kadirovról rosszat írni senki nem mer” – számolt be Anin.
Arról írni, amit a kormány tesz, nem arról, amit mond
Még egy rendőrállamnak is szüksége van adminisztrációra, kimutatások, átiratok készülnek, ezek nélkül az állam működése megbénul – vázolta David Cay Johnston, a washingtoni DCReport alapítója, aki szerint ezek az iratok, valamint az iratokkal napi szinten dolgozó hivatalnokok a tényfeltáró újságírók legjobb forrásai. „Mi arról írunk, amit az amerikai kormány tesz, nem pedig arról, amit mond” – határozta meg a DCReport küldetését Johnston.
Indiában a miniszterelnök, Narendra Modi üzeneteit rendszerint a közösségi médiában teszi közzé, újságírói megkeresésekre, kérdésekre nem válaszol – így Ritu Sarin. „És tudjátok, mi a legnagyobb probléma? Hogy az újságíró kollégák megelégednek a sajtóközleményekkel. Nem is kérdeznek a miniszterelnöktől” – mutatta be az ottani helyzetet az Indian Express újságírója, aki különféle intézményekben próbál utánanézni a kormány állításainak.
„Forradalmi kleptokrácia” Venezuelában
“Venezuelában az újságírókat nem börtönözik be, nem is ölik őket meg. Mit keresek akkor én itt?” – teszi fel a kérdést Ewald Scharfenberg. A venezuelai újságíró „forradalmi kleptokráciának” és „szabad versenyben álló autoritarianizmusnak” nevezi azt, ami jelenleg az országában folyik, ahol a sajtószabadságot nem közvetlenül, hanem finomabb és hatékonyabb eszközökkel korlátozzák.
A mainstream médiát felvásárolták, a vezető újságírók hitelét folyamatosan rombolják, a közösségi médiát pedig olyan törvényel szabályozták, mely akár 20 év börtönbüntetéssel sújtja azokat, akik ott „gyűlöletbeszédet” folytatnak. A hatalom az igazság egyedüli birtokosaként ellenőrizni próbálja az emberek gondolatait – mondta Scharfenberg.
A konferencia hatalmas, napközben végig legalább 4-5 különböző teremben folynak beszélgetések, ezek közül pedig legalább 2-3 nagyon érdekes, így a résztvevők vagy lemondanak az őket érdeklő előadások egy részéről, vagy pedig ide-oda ingáznak az őket érdeklő panelek között.
„Szokjunk hozzá: a tényfeltáró újságírónak kevés a hatása”
Én az első megoldást választom – így az „Impakt mérése” (Measuring Impact) nevű panelre esem be. A téma: lehet-e mérni a tényfeltáró újságírás hatását a szűkebb és tágabb közösségre, és ha igen: milyen módszerekkel? Minden résztvevő megegyezik abban, hogy a hónapokig, sokszor évekig tartó munkának nagyon sokszor nincsen azonnali és látványos eredménye.
Ritka az, hogy egy cikk vagy akár sorozat hatására módosítanak törvényt, eljárás indul egy intézmény vagy személy ellen, átalakul egy intézmény, vagy akár csak lemond egy tisztségviselő. És ez nem csak Kelet-Európában jellemző: az egyesült államokbeli, Pulitzer- és egyéb rangos díjakat nyerő anyagok alig mintegy harmadának van valamilyen kézzelfogható hatása, hangzik el.
Közben a szerkesztők nyomást gyakorolnak az újságíróra, hogy „hozza a számokat”, illetve ne foglalkozzon olyan témákkal, melyekről sejteni lehet, hogy nem hozzák majd az elvárt nézettséget. Ha azonban a nézettség, a kattintások, az oldalon eltöltött idő határozza meg egy újságíró teljesítményét, akkor mindenki a „szexi” témákról fog írni, tanácsülésre beülni senki nem fog – veti fel az egyik hozzászóló az újságírás 21. századi dilemmáját.
Újságíró és aktivista között a határ elmosódik
A konkrét és kézzelfogható változáshoz nem szükséges az, hogy az anyagot tömegek olvassák el: sokszor elég az is, ha egyetlen döntéshozónak a tudomására jut az újságíró által feltárt probléma. Szó van arról is, hogy a konkrét változás sokszor civil szervezetek nyomására történik, akik az újságíró munkájára építik a kampányukat. Kérdés, mennyire elfogadható az, ha az újságíró belefolyik ezekbe a jogérvényesítő kampányokba.
Ennek ellenére nem lehet belenyugodni abba, hogy tényfeltáró újságírásnak nincsen semmilyen hatása: ha nem más, a tényfeltáró szervezeteket finanszírozó donorok látni szeretnék azt, hogy milyen hatást ért el a pénzük. Már a munka során gondolkozni kell azon, mi az a változás, amit az anyaggal el lehet érni? És ezt a változást hogyan lehet mérni?
Az Egyesült Államokban néhány, impakt mérésére alkalmas eszközt is kifejlesztettek: az egyik ilyen a Newslynx, mely egy helyen összesíti az összes online mérőeszköz – Google Analytics, Facebook, Twitter stb. – adatait. A nézettségen túl az eszköz használói dönthetik el, mi minősül számukra impaktnak – egy hivatkozás, egy díj vagy akár törvénymódosítás. Némileg hasonló a (fizetős) Chalkbeat, valamint a nyílt forráskódú CIR Impact Tracker.
„Data state of mind”
Gyakorlatilag minden szakma, minden hatóság adatokat gyűjt, adatbázisokkal dolgozik. Képzeljük el, mennyi adat hever mindenfele – kezdi „Data state of mind” című előadását Brant Houston, az adatújságírás egyik nagy öregje, akinek a könyve, az Investigative Reporter´s Handbook mára az ötödik kiadásnál tart, és máig alapműnek számít a tényfeltárás terén.
A „data state of mind” azt jelenti, hogy a munka során feltételezzük, valahol, valakinek van egy olyan adatbázisa, ami minket érdekel. Így az ötletelés arról kell folyjon, hogy 1. ki gyűjtheti a minket érdeklő adatokat; 2. hogyan szerezhetjük azt meg tőle. Ha nincsen ilyen adatbázis, vajon mi magunk hogyan készíthetjük azt el?
De nem szabad abba a tévedésbe esni, hogy azt feltételezzük, az adatok tökéletesek. „Minden adatbázis mögött azok az emberek állnak, akik elkészítették” – mondja Ron Nixon, a The New York Times washingtoni biztonságpolitikai tudósítója, és meg is érveli: az adatok bevezetése adatbázisba az egyik legunalmasabb és leginkább alulfizetett szakma, ne csodálkozzunk, ha egyes esetekben gondatlanul bevezetett, pontatlan adatokat találunk.
Értelmezzük az adatokat, nézzünk utána, azokat ki, hogyan gyűjtötte, hogyan dolgozták fel, és az egyes oszlopok pontosan mit jelentenek, magyarázza Nixon. Ugyanakkor a számok kontextus nélkül nem mondanak semmit: kézzelfogható példákkal kell elmagyarázni az olvasóknak, hogy azok pontosan mit jelentenek.
A konferenciából még két nap van hátra, hétfőn jelentkezem Johannesburgból.
Sipos Zoltán
Fizess be az átláthatóságra, fizess elő az Átlátszó Erdélyre!
