Hogyan védekezhetünk a manipulációval szemben, amikor a szokásosnál is jobban ki vagyunk téve a félrevezetésnek?
Az új koronavírus okozta világjárvány újra az álhírekre irányította a közvélemény és a hatóságok figyelmét. A pánikkeltő, stresszt kiváltó események vagy akár a megnövekedett érdeklődés is kedvez az álhírek terjedésének. Választási kampányok, világjárványok, gazdasági válságok fokozottan kötik le a figyelmünk, a hírgyártók pedig – jó vagy rossz – tartalommal szolgálják ki.
Általában azért fogyasztunk híreket, hogy megtudjuk, mi történik a világban. Gyakran azonban olyan információkat keresünk, amelyek ráerősítenek az értékeinkre és világnézetünkre. A Massachusetts Institute of Technology (MIT) egy tanulmánya szerint nehezebben emésztjük meg azokat a híreket, amelyek kikezdik a világlátásunkat, mert megértésük fokozott szellemi erőfeszítést igényel. Ráadásul negatív érzelmeket keltenek, ami kényelmetlen számunkra.
Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép
Az MIT kutatási eredményei aggodalommal tölthetik el azokat, akik az utóbbi években az online terjedő álhírek ellensúlyozásának módszereit igyekeztek kidolgozni. Többen javasoltak olyan intézkedéseket, mint a különböző botok – automatizált feladatokat végrehajtó internetes applikációk – megszüntetése, online tartalom blokkolása, információellenőrző kampányok vagy épp médiaoktatás. De reális elképzelés, hogy valaha is ellenőrzés alá vonjuk a jelenséget?
Egyáltalán kívánatos-e bármi áron ellenőrizni az álhírek terjedését?
Az online tér kevésbé szabályozott, mint az audiovizuális sajtó. Rádió- és tévéműsorok sugárzásához frekvenciára van szükség, egy ország frekvenciasávja pedig korlátozott. Frekvencia igényléséhez az állam egy sor – a tartalmat is érintő – feltételt támaszt: méltányosság, kiskorúak védelme, stb. Az interneten korlátlan számú kiadvány működhet, amelyeket az állam nem tud korlátozni, mert a feltételekért cserébe nem tud semmit nyújtani.
[wp_ad_camp_1]
Az internet decentralizált, nem ismer országhatárokat, az országos hatóságok emiatt sem tudják ellenőrizni. Ez hasznos, ha például visszaélésekről szeretnél információkat közzétenni, és nem szeretnéd, ha a hatóságok üldöznének érte. De káros, ha összeesküvés-mítoszokat akarsz terjeszteni, és így akarod elkerülni a hatósági büntetést.
Az internet szabadsága teszi lehetővé a visszaélést. A nagy dilemma éppen az,
hogyan lehet biztonságosabbá tenni az internetet cenzúra nélkül.
Először is tudnunk kell, hogy az internet sem felügyelet nélküli terep. Itt is alkalmazandók a fizikai világban érvényes viselkedési szabályok. Az álhírek terjesztése azonban nem bűncselekmény, amíg nem veszélyezteti a nemzetbiztonságot, vagyis ha nem járnak nagyon súlyos következményekkel.
Léteznek már javaslatok a kevésbé súlyos esetekre is. Egyesek a felhasználók viselkedését megváltoztató beavatkozásokat sürgetnek: a hamis információkat is magában foglaló tartalmak felcímkézése, a valós információk terjesztésének ösztönzése a közösségi hálókon.
Független szervezetek adatellenőrzése akkor működik, ha rövid és tárgyszerű. Az interaktív grafikonok, mint az úgynevezett igazságbarométerek egyelőre inkább zavart és ellenérzést keltenek a felhasználók körében. A közvetlen üzenetet könnyebben fogadják be a felhasználók, főként ha az üzenet egy teljes kijelentést, nem csak egyes részeit azonosít igazként vagy hamisként. De ne feledjük, hogy a felhasználó könnyebben söpri félre azokat a cáfolatokat, amelyek a személyes világnézetét is megkérdőjelezik.
Az automatizált botok vagy bizonyos tartalmak eltüntetése nem fenntartható megoldás, mert botokat, álhíroldalakat és felhasználói fiókokat könnyen újra létre lehet hozni. A sajtó jelenlegi rendszerében a túltermelés a szabály, a „megtisztításához” szükséges erőfeszítés hatalmas emberi és technikai erőforrást igényel. A tartalom blokkolásához szükséges bürokrácia pedig könnyen disztópiává válhat: bizottságok fogják megállapítani, mi az igazság? Vagy épp automatikus rendszerek?
Kinek a valósága lesz a mérce?
A közbeszédet nem lehet önkény gyakorlása nélkül megtisztítani a „veszélyes elemektől”. Romániában a Covid-19 miatti szükségállapotban a tartalom blokkolásával a belügyminisztérium egyik bizottsága foglalkozott. Ez a lakosság felügyeletének egyik intézménye, amely semmilyen szakértelemmel nem rendelkezik a sajtószabadság, a szabad önkifejezés és az információhoz való hozzáférés terén.
Ami a felhasználók viselkedésébe történő beavatkozást illeti, a médiaoktatás tűnik hosszú távú megoldásnak azokra a problémákra, amelyeket az internet infrastruktúrája és működési módja generál. Ezt bármilyen korban el lehet kezdeni, de az iskolában a leghatékonyabb, mert ebben az időszakban formálódnak a jövő olvasói. További előnye, hogy nem sért emberi jogokat, nem veszélyezteti a demokrácia állapotát, ahogy a cenzúra teszi (eufemisztikusabban: a tartalom blokkolása).
A médiaoktatás nem csodaszer, és nem oldja meg az online tartalomgyártás logikájából adódó problémákat, ahol mi, fogyasztók adatokat termelünk, ezek az adatok pedig jövedelmet generálnak. A médiaoktatás elismeri az információfogyasztók információtermelő szerepét is, amely szerep olyan új felelősségekkel jár, amelyeket fel kell ismernünk abban az életkorban, amelyben ez az átalakulás végbemegy. Ez az életkor pedig egyre hamarabb köszönt be.
Fordította: Szabó Tünde
Nyitókép forrása: ColiN00B/Pixabay
Az álhírekkel foglalkozó sorozat korábbi részei:
[irp posts=”29659″ name=”Így hoznak jövedelmet az álhírek”]
[irp posts=”29668″ name=”Mit mond a tudomány az álhírekről?”]
