Becsempészett tantárgyakon, az önerőből szervezett gyakorlati órákon, egyetemi és középiskolai tanárok jóindulatán múlik, mire lesz képes egy kezdő tanár a 21. századi Romániában.
A pedagógusképzés helyzetéről ritkán folyik nyilvános vita, ezért egyből beültünk a BBTE sátrába a 9. Kolozsvári Magyar Napokon, ahol „A kreatív és innovatív pedagógus Erdélyben” címmel beszélgetett a tanítóképző és a tanárképző két munkatársa, Szállassy Noémi egyetemi adjunktus (a fotón jobbra) és Demény Piroska egyetemi docens.
Ha mégis folyna párbeszéd a pedagógusképzésről, az iskolai tanítás körülményei és lehetőségei körüli vitákon szinte ugyanazok a kérdések ütik fel a fejük újra és újra, miközben a változás üteme elmarad a várttól: a törvény által garantált 6%-ot a GDP-ből továbbra sem kapja meg az oktatási rendszer, amelyet közben sürgősségi kormányrendeletekkel igazgatnak, a tanári visszaélésekről vagy tanulói agresszivitásról kiszivárgó hírek hallatán pedig értetlenül állunk.
A közoktatás helyzetéhez képest pozitív felhangú beszélgetés után az Átlátszó Erdély többek között arról kérdezte a meghívottakat, hogy milyen sorsra számíthat a kreatív és innovatív pedagógus, aki érdektelen, maradi környezetben próbál dolgozni, mennyire tud a kolozsvári pedagógusképzés változtatni azon a szemléleten, amivel a tanári pályát választók az egyetemre érkeznek, és milyen kilátásai vannak az egyetemnek, hogy az elégtelen, de kötelező és előíró tantervben változtatásokat eszközöljön.
Még mindig a szemléletváltásra várunk
A BBTE keretein belül a pedagógusképzés a leggyakorlatiasabb szak – véli Demény Piroska. Meggyőződését arra alapozza, hogy a tanítóképzőben sikerült elérni, hogy a pedagógusjelöltek már első évben elkezdjék a megfigyeléses gyakorlatot az óvodákban, iskolákban, majd fokozatos bekapcsolódjanak a tanításba is.
A tanítóképzősökkel szemben a leendő tanároknak – hivatalos keretek között – továbbra is csupán harmadéven van lehetőségük megtartani a mindössze öt gyakorlati órát.
„Nem a technikai innováció, hanem a pedagógusi szerep változása, a szemléletváltás teheti lehetővé az oktatás reformját”– állítja Demény, aki szerint ebben kulcsfontosságú a gyakorlati képzés és a hallgatók személyiségfejlesztése. Szerinte egy innovatív és kreatív kezdő tanárnak, ha az iskolai közeg nem is nyitott hangulatú, van esélye eredményes munkára: ha a tanulókból indul ki, megnyeri őket magának.
„A tanárképzésben és tanítóképzésben is a személyiségfejlesztés a legfontosabb, a pedagógusnak tudnia kell, hogy mire képes” – mondta a szakember, aki úgy látja, hogy az önismeret és társismeret, a drámapedagógia tantárgyak esetleg érzékenyebbé tehetik a tanítókat a nehéz sorsú gyerekekkel való együttműködésben, felkészíthetik őket arra, hogy minden gyereket be tudjanak vonni a közösségbe.
Kifejezetten arra irányuló tantárgy, amely a nevelést társadalmi kérdésként közelítené meg, nincsen a tantervben, és a tanárhallgatók a sajátos nevelési igényű gyermekekről csupán a második modul során, a mesterképzéssel párhuzamosan tanulhatnak.
A Kiváló tanár program olyan intézményi kezdeményezés, ismertette Szállassy, amely éppen a gyakorlat hiányára kíván megoldást nyújtani: egyelőre húsz másodéves tanárképzős jelentkezhetett, hogy a gyakorlati órák előtt belátást nyerjen a kolozsvári iskolákban folyó tanításba.
Az iskola (továbbra is) megöli a kreativitást
A Tanárképző Intézet igazgatóhelyettese, Szállassy Noémi nem annyira optimista, mint előtte szóló kollégája. Arra a jelenségre hívta fel a figyelmet, hogy az iskolai oktatás jelenleg a kisgyerekben még élő kreativitást folyamatosan kiöli.
„Államilag jóváhagyott és koordinált tanterv szerint, egységesen kell tanítani az egész országban a pedagógushallgatókat” – magyarázta Szállassy annak az okát, hogy egyes tárgyakat miért nem lehet lecserélni, vagy miért nem lehetséges több gyakorlatot biztosítani a diákoknak.
Elmondta, diákjaival bekérezkedik iskolai órákra, hogy ne csak harmadéven lássanak a hallgatók élő gyereket, otthoni, falusi iskolákban való gyakorlatra is ösztönzi a diákjait, és az egyetemi órák keretében is szimulálják az iskolai helyzetet. Mindez azonban nem kötelező, így szakonként és tanáronkként változik, hogy milyen gyakorlatra tesz szert a 21. század kezdő tanára.
Szállassy Noémi a tanárképzés akadályai közé sorolta azt is, hogy egy-egy nem megfelelő tanárt nagyon nehéz elmozdítani a tanárképzésből, még olyankor is, ha sok fiatal miatta hagyja ott a tanárképzőt. Úgy látja, az teszi érdekessé a pedagógiát, amikor a hallgatók saját szakjuk tanításának módszeréről kezdenek tanulni, viszont ebben is sok múlik az egyetemi tanár hozzáállásán.
„Ha bekerült egy tanár valamelyik közintézménybe, iskolai vagy egyetemi oktatásba, atombombával sem lehet elmozdítani” – magyarázza a lehetetlen helyzet egyik okát. Azt is felidézi, hogy a minisztériummal folytatott kommunikáció egyoldalú, sok javaslatuk, visszajelzésük porosodik minisztériumi fiókokban.
Egyelőre úgy tűnik, hogy a tanárképzés legnagyobb esélye a kiskapukban van, a becsempészett tantárgyakban, az önerőből szervezett gyakorlati órákban, az egyetemi tanárok jóindulatában, viszont egy ennyire ingatag és személyfüggő rendszeren nehezen lehet bármit is számon kérni.
