Óévi reflexiók az újságírói munkáról és a kapcsolattartásról a forrásokkal.
Pontosan mióta átlátszós lettem, azóta foglalkozik a szerkesztőség a kiskorúak ellen elkövetett súlyos visszaélések kérdéseivel. Egyből belecsöppentem a nehezébe, ugyanis Szabó Tünde és Kulcsár Árpád kollégáim a Szent Ferenc Alapítványnál történt visszaélésekről szóló cikkek (itt és itt) nyomozásának egyes szakaszaiban magukkal vittek, illetve hármunk közül csak nekem volt jogsim, szóval én vezettem őket a nyomvonalon.
Éppen ezért idén ősszel azokra a beszélgetésekre ültem be Göteborgban az oknyomozó újságírás legnagyobb konferenciáján, amelyek az újságírókat hivatottak segíteni abban, hogyan építsék ki és tartsák a kapcsolatot a nehéz történeteket hordozó forrásokkal. És hogy mit tehetnek az újságírók saját mentális egészségük védelméért.
Lehet barát az újságíró?
Az egyik fontos panel volt számomra az, amelyen Åsa Erlandsson, a Dagens Nyheter svéd portál újságírója beszélt arról, milyen egy bűnügyi újságíró munkája, hogyan tudja felvenni a kapcsolatot az érintettekkel, például egy gyilkosságot elkövető ember családjával.
Erlandsson tüzetesen írt arról az iskolai késeléses gyilkosságról, amelyet 2015-ben követett el egy 21 éves fiatal egy svéd kisvárosban. A magyar hírekben annyit találunk az esetről, hogy rasszista indítékkal választotta ki áldozatait a karddal támadó, rohamsisakba, maszkba és köpenybe öltözött gyilkos. Részletesebb leírás a Guardian összefoglalójában olvasható.
A rendőrség a merényletet elkövető Anton Lundin Pettersont a helyszínen lelőtte. De Erlandsson utána akart járni a sztori mélyebb összefüggéseinek, ezért felkereste Petterson bátyját. Az alany nehezen, de hajlandó volt a nyilvánosság elé tárni a családja történetét, a saját fájdalmát és lelkiismeretfurdalását. Az elkövető körülményeiről, szociális izoláltságáról Erlandsson tanulmányában olvashatnak.
De miért volt fontos újramesélni ezt a 2015-ös történetet? Åsa Erlandsson alapvetően azokra a helyzetekre hozott példát a konferencián, amikor az újságírónak nagyon nehéz elérni egy-egy személyes történetet. Így volt ez Petterson bátyjával, és még sok más interjúalannyal is, akik féltek attól, hogy az újságíró át fogja verni, és a közvélemény csak támadni fogja őket.
Åsa Erlandsson szerencsésnek mondta magát, amiért nem kell az aktualitásokat hajhásznia. Nekünk is azt tanácsolta, hogy adjunk időt az interjúalanyoknak arra, hogy eldönthessék, mikor akarnak nyilatkozni. A svéd újságírónak voltak olyan sztorijai, amelyekre évekig várt, hogy megírhassa.
Személyesen is tudtam kapcsolódni ahhoz, amiről a svéd újságíró beszélt. Hiszen az Átlátszó Erdély újságírói az utóbbi években olyan történeteket tártak fel, amelyek korántsem most történtek, és a túlélőknek évek kellettek ahhoz, hogy beszélni tudjanak, és akarjanak a nyilvánosság előtt.
Kiváltképp ilyenek azok az érzelmi és szexuális visszaélések, amelyekről a Márton Áron Főgimnázium volt diákjai számoltak be. A traumatikus események után a túlélőknek nem az az elsődleges, hogy közüggyé tegyék a történetüket, hanem hogy biztonságot találjanak. Gyakran ehhez évekre van szükségük.
Erlandsson azt tanácsolta, legyünk türelmesek, egy élet tragédiájának elmondása nem öt perc. Ő általában félévente szokta felhívni az alanyait, egyszerűen megkérdezi, hogy vannak, és készen állnak-e arra, hogy beszéljenek. Ha nemet mondanak, akkor még annyiról bizonyosodik meg, hogy az alany nem fog megsértődni, ha fél év múlva megint kap egy érdeklődő hívást tőle.
Az alany teljes mértékben meg kell bízzon az újságíróban ahhoz, hogy el tudja mondani neki a legnehezebb dolgokat, amelyek vele történtek, vagy amelyeknek tanúja volt. Csakhogy a mélyinterjúk nem baráti és nem terápiás beszélgetések. Fontos az alannyal előre tisztázni, hogy melyek az újságírás keretei.
Erlandsson elmesélte, az empátia hatására gyakori, hogy az alanyai a cikk után is felkeresik egy kávéra, vagy akár sörözni hívják. Ilyenkor vissza kell, hogy utasítsa a meghívást, hiszen az addigi beszélgetések speciális munka keretében zajlottak, és ahhoz, hogy az a munka értékálló legyen, ott is kell maradniuk.
Lehet-e interjúzni PTSD-s gyerekekkel?
Az újságírók egyik legnagyobb félelme, hogy szabad-e, és ha igen, hogyan tudnak interjút készíteni traumatizált kiskorúakkal, akik esetleg a poszttraumatikus stressz tüneteit is mutatják.
A témában Almudena Toral, a Propublica vezető filmproducerének tapasztalatait hallgattam meg. Több történetet is elmesélt, például dokumentumfilmet forgatott egy olyan családdal, amelyből az apa az öt év körüli gyerekével a mexikói határon keresztül akart emigrálni az Amerikai Egyesült Államokba, de a határőrség elvette tőle a gyereket. Az apát hazaküldték a határról, de a gyerek csak három és fél hónap múlva térhetett vissza az otthonába, Guatemalába. A film a Donald Trump elnöksége alatt beiktatott, „zéró tolerancia” politikájának igazságtalanságaira hívja fel a figyelmet, amely szerint az AEÁ-ba illegálisan bevándorló családoktól elveszik a gyerekeiket.
Almudena Toral arról mesélt, hogy a dokumentumfilm forgatása előtt többször is meglátogatta a családot, játszott a gyerekekkel, akiknek elmagyarázta, hogy miért tölt időt velük, beszélt a filmezésről, majd megmutatta nekik a kamerát és részleteket is felvételekből. A szülőkkel készített interjú után a kislány is szeretett volna szerepelni a kamera előtt.
A szülők beleegyeztek, és a gyerek kiválasztotta, hogy az apja mellett szeretne ülni, miközben kérdezik. Ugyanis egy még tíz évet sem betöltött gyerekkel nem etikus interjút készíteni egy olyan felnőtt, általában a szülő jelenléte nélkül, aki mellett biztonságban érzi magát, mondta el Toral.
A gyerek kezdetben élvezte a filmezést, de amikor a producer az utazásról és a határon történtekről kérdezte őt, zavartan elkezdett izegni-mozogni. A producer az első jelre le is állította a forgatást, és nem faggatta semmi nehéz emlékről a kislányt.
A dél-amerikai emigrálás és határrendészet nem érint minket közelről, de érdekes rálátást adnak ezek a történetek a gyerekekkel történő film- és interjúkészítés szabályaira. Romániában idén vetítették a Püsök Botond rendezte Túl közel című dokumentumfilmet, amelyben egy anya a filmes reprezentáció eszközeivel tudatja, hogy volt élettársa szexuálisan zaklatta a lányát. Ebben a filmben a kiskorúak életéről is látunk jeleneteket. Erről és sok másról kérdezte a rendezőt és az anyát a Miközöd podcast.
Almudena Toralnak is volt hasonló dokumentumfilmes története, amelyet egy olyan családról forgatott, ahol az egyik szülő szexuálisan bántalmazta a gyerekét. Szokás szerint a forgatás tervezésekor már találkozott a gyerekkel is, de az állapotát látva egyértelműen úgy döntött, hogy a kiskorú nem szerepelhet a kamera előtt. Helyette a gyerek rajzait vágták be a filmbe, amelyek jelenlétet adtak neki, és jól tükrözték a lelkiállapotát.
Egy idő után az újságírónak sem könnyű szupervízió nélkül meghallgatni a hasonló történeteket. A göteborgi konferencián minden nap be lehetett ülni mentálhigiénéről szóló panelekre, amelyeket pszichológusok tartottak. Én a Kate Porterfield előadásán a grounding vagy „gyökerezés” technikákat tanultam, amelyek abban segítenek, hogy stresszes helyzet esetén megnyugodjunk, és visszatérjünk a jelen pillanatba. Olyan légzés- és összpontosítási gyakorlatokat végeztünk, amelyek a figyelmünket elvonják a minket felkavaró problémáról, és visszahozzák az itt és mostba, például két lábon állva, a terem egy biztos pontját nézve.
Problémajelző és oknyomozó civilek
A forrásokkal történő kommunikációt teljesen másként használja Maria Fernanda Cruz újságíró a Costa Rica-i La Voz de Guanacaste (Guanacaste hangja) lapnál. A lap csapatával néhány év alatt nagyon hatékony szintre fejlesztették a civilek segítségével történő oknyomozást. Előbb csak eseményeket szerveztek a helyieknek: filmklubokat a tartomány városaiban, ahol a lakosok a mindennapi problémáikról meséltek az újságíróknak. Általában olyan problémákat hangosítottak ki, mint hogy nincs felújítva az iskola épülete, nem biztonságos a játszótér, zsúfolt a forgalom abban az utcában, ahol laknak.
De az újságírók civil segítséggel képzelték el a közpénzek felülvizsgálatát is. A Costa Rica-i tartományokban, amelyek olyanok, mint nálunk a megyék, a közpénz nagy hányadát gyakran nem a kiírt projektekre költik, vagy egyetlen vállalkozó nyeri meg a város által kiírt közbeszerzések tetemes részét. Maria Fernanda Cruz arról mesélt, hogy annyi visszaélést tapasztaltak a közszférában, hogy a három–négy tagból álló szerkesztőségük kevés lett volna az összes feltárásához.
Reakcióként létrehozták a GuanaData adatbázist, ahová hat tartomány éves költségvetési elszámolását töltötték fel. Ezeket a publikus dokumentumokat bárki ellenőrizheti egy teljesen felhasználóbarát felületen. Például ha egy város az éves költségvetésének csak a 65%-át költötte el, akkor meg lehet nézni, hogy mely költségvetési kategóriákban nem költötték el az előirányzott pénzt, vagy rá lehet keresni a közbeszerzéseket gyanúsan sokszor elnyerő cégek nevére. Így résen lehetnek a helyi lakosok is, és jelezhetik a településükön történő politikai visszaéléseket.
Egy ilyen adatbázis kétségkívül növeli a transzparenciát és az elszámoltathatóságot. Sajnos itt is tudok kapcsolódni a saját környezetünkben történt példával. A székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium bentlakása beomlott a felújítás elhanyagolása, illetve valószínűleg a munkálatok szakszerűtlen elkezdése miatt. A romok négy kiskorút temettek maguk alá. Egyiküket válságos állapotban szállították kórházba, egy 17 éves fiú pedig belehalt a sérüléseibe.
A göteborgi konferencia arra tanított meg, hogy ne szorongjak amiatt, hogy nem látom át a világban végigmenő válságokat okozó folyamatokat. A világ minden pontján vannak olyan emberek, akik dolgoznak a válságkezelésen. Számunkra inkább az a fontos, hogy a saját közösségünkben legyünk egyre többen olyanok, akik figyelünk a közösség problémáira, akár civilként is.
