Sokan harcolnak a menekültek hivatalos megmentője címért, a hatóságok szétesettek, a szervezetlenség általános, a magyar határ kiszámíthatatlan, a segélyek egy része céltalan. Múlt heti tapasztalatairól mesél egy önkéntes fuvarozó.
Megkeresett egy volt osztálytársam, hogy önkéntes volt a határmenti menekültszállításban, és mérgében szeretne beszélni az ottani fejetlenségről, az egók harcáról, mindenről, amit ott tapasztalt. Arra kért, a nevét ne jelentessem meg, mert nem akarja, hogy úgy tűnjön, dicsekedni akar a jótékonykodásával.
Így csak annyit mondok, hogy egy Csíkban élő önkéntessel készítettünk interjút, aki március elsején kezdett segíteni az ukrán határon. Saját tapasztalata már néhány napos, mert hétvégére hazajött, de ma, kedden beszélt ottmaradt bajtársaival, és azok megerősítették, hogy a helyzet azóta is nagyjából változatlan, azzal a különbséggel, hogy Máramarosszigeten a helyi hatóságok szervezettebbek lettek.
Hogyan kerültél oda, és milyen státuszod volt?
Azon gondolkodtam, hogy szeretnék valamit tenni, hogy segítsem ezeket az embereket. Van egy hatszemélyes kisbuszom, és úgy döntöttem, hogy felmegyek Máramarosszigetre és néhány napig fuvarozni fogok olyan személyeket, akiknek arra van szükségük, hogy eljussanak a magyar határra, vagy Kolozsvárra, vagy ilyen 100-200 km-es távokra.
Mit tapasztaltál, mikor odaértél, hogyan fogadtak a hatóságok?
Óriási káoszt tapasztaltam. Kedden reggel nyolc körül megérkeztem a határra azzal, hogy valahol jelentkezek, valakinek szólok, hogy itt vagyok, és segítek, ha tudok. Odamentem az első rendőrhöz, elmondtam, mit akarok. Elküldött egy önkénteshez. Az önkéntes továbbküldött egy zsandárhoz. A zsandár visszaküldött a rendőrhöz. Gyakorlatilag mindenki szolgálatban volt, de senki sem tudta, hogy mit kellene csinálni.
Addig nyitottunk, hogy aztán mondta a rendőr, hogy amikor megvan a fuvarom, akkor majd jelentkeznem kell, hogy megadjam az adatokat, hogy kit szállítok, honnan, mivel, és a többi. Innen kezdődött aztán a káosz. Nem volt az, hogy odamentem egy sátorhoz, és azt mondtam, hogy itt vagyok, ez a számom, hívjatok, ha kell vinni valakit. Hanem úgy kerestem a helyemet a sarokban, hogy megtaláljam azokat, akiknek szüksége van rám.
Pár órával később észrevettem azt, hogy a nagy szervezetek szervezetlensége mellett van egy kis csapat, akiknek nevük nincs, csak összegyűltek hasonló módon az ország különböző pontjairól, és odamentek segíteni. Igazán hatékonyan ez a csapat tudott dolgozni.
Minden nap a hivatalos szervek, mi csak úgy hívtuk őket, hogy a nyakbavalósok, tehát mindenki, akinek valamilyen kitűzője volt, azok reggelente egy-egy újabb kísérlettel újra kitalálták a spanyolviaszt és a kereket, hogy mit kell csinálni. Majd egy óra múlva teljes fejetlenségben mindenki kapkodva valamit csinált. Mindenki beállt egy szerepbe, hogy én csak azt csinálom, hogy rögzítem azt, hogy valaki el akar indulni valahova. Én csak azt csinálom, hogy adok egy pohár teát. És százan adtak egy pohár teát, és ketten kérdezték, hogy hova szeretnél eljutni. Értelemszerűen ezáltal a szűrőn rengetegen úgy jutottak át, hogy nem kérdezte meg tőlük senki, hogy hova akarnak jutni, vagy szükségük van-e szállásra. Érdemben nem tudott rajtuk ez a tömeg segíteni. Annak ellenére, hogy sokkal többen voltunk a határon, mint ahányan érkeztek.
Cserében szegény ember, aki lehet, hogy csak egy pohár teát meg tíz perc pihenőt akart, kapott négy-öt csomagot különböző javakkal, étellel, mindenfélével ellátva. Így több szemét keletkezett az egyébként jóakaratú emberek adományából, mint amennyit tényleg hasznosan fel lett használva.
Konkrét eset: vittem egy hölgyet két gyerekkel Désre. Hiába kértem az önkéntest, aki persze jóhiszeműen próbált segíteni, hogy az autómba ne rakjon három csomagnál többet, ami tartalmaz, nem tudom, öt darab tölteléket, egy üveg ásványvizet és két kiflit, mert nem tudok vele mit csinálni. Mert ahova viszem őket, ott várják szállással, étellel, én meg nem fogom szállítani oda-vissza a csomagokat, mert nincs értelme. Ez a buzgóság és a szervezetlenség kombinációja tetőfokon.
És ez a jelenség csak a kajánál volt?
Mindenben. Nincsen nekem semmi gondom semelyik egyházzal, mindenki oda jár templomba, ahova akar, de azt vettem észre, hogy ha a pópával jóban vagy, akkor minden megy, azaz segíteni is hagynak, ha nem, akkor nem. Éppen hogy nem kergettek el bennünket onnan, de nagyon sokszor számon kérték hozzánk hasonló önkéntesek, hogy mit csinálunk ott, és miért csináljuk azt, amit csinálunk.
Már versengés van azért is, hogy ki lehet igazi önkéntes?
Persze, az a cél, hogy valaki, valakik feltűzhessék a mellkasukra, hogy én voltam az, aki segítettem a máramarosszigeti átkelőn a menekülteknek. Ha nem velem vagy, akkor ellenem vagy.
Úgy képzeld el, van egy magánszemély, aki összerakott két nap alatt egy olyan adatbázist, ami 5000 szálláshelyet tartalmaz Máramaros megyében. Természetesen mindez ingyen és bérmentve rendelkezésre áll. A legtöbbje étkezéssel együtt. Ez a valaki több mint 20 éves logisztikai tapasztalattal rendelkezik, helybéli. Felajánlotta a helyi hatóságnak, hogy összerakja azt a szortírozó rendszert, amiben minden erőforrás oda jut, ahova kell, és a lehető leggyorsabb időn belül ezek az emberek, ha helyben akarnak szállást, ha valahova el akarnak jutni, ez megoldódik. Visszautasították többször is, és mondták neki, hogy menjen el, mert nincs ott mit keressen.
Van olyan társam, aki Piteşti-ről jött, van olyan társam, aki valahonnan Németországból, rengetegen Kolozsvárról, mindenhonnan az országból, és igazából felőröljük magunkat azzal, hogy senki nem akar, és érzed azt a feszültséget, hogy ellened vannak a többiek. Úgy, hogy te nem kérsz tőlük semmit, te csak azokkal az erőforrásokkal dolgozol, amik neked vannak. Tehát nem kérek egy pohár vizet se, meg egy autót se.
Buszokat sikerült indítanunk Németországba, Lengyelországba úgy, hogy mi voltunk a rossz fiúk, mert miért foglalkozunk ezzel. Kolléganőnket pénteken olyan szinten kitámadta az egyik világszerte ismert szeretetszolgálatnak a kabátját viselő, hogy a rendőrök kellett szétválasszák őket.
Egyedüli a rendőrség hozzáállása volt pozitív és segítőkész. Ők nagyon gördülékenyen, a körülményekhez képest professzionális szinten segítettek nekünk. Tehát ha kértünk tőlük valamit, bármivel segítettek, ha tőlünk kértek valamit, ugyanúgy. Velük tudjuk azt mondani, hogy felhőtlen és boldog a kapcsolat.
A helyzet az, hogy ezek az önkéntesek már belefáradtak. Gondolhatod, hogy három-négy nap vagy egy hét után már nem bírsz napi 18-20 órát menni, folyamatosan azzal terhelve, hogy akadályozzák a munkádat. Minden nap jön egy új valaki, aki megmondja, hogy így kell csinálni. És hiába mondtad, hogy csókolom, de mi már csináljuk egy hete lassan vagy több ideje, nem, az úgy nem jó, és hogy menj el, hagyjál békén. Ebbe nagyon belefáradnak.
A csapat cserélődik, mi eljöttünk, itthonról segítünk, amit tudunk, majd talán visszatérünk, de a helyieknek ez nem adatott meg, ők nem tudnak hazamenni, és két napig nem kijönni.
Mesélted, hogy egy rakás furcsaság történik a határon.
Gyakorlatilag nagyon lassítja az ukrán fél a bejutást Románia területére. Indokolatlanul, tehát nincs oka, ezek a szerencsétlen emberek menekülnek otthonról. Nők, gyerekek, sokszor napok óta úton vannak, kicsik-nagyok, tehát mindenki. A törvény azt mondja, hogy a hadköteles, tehát a tizennyolc és hatvan év közötti férfiak nem jöhetnek, de nem hivatalosan van az az összeg, amiért félrenéz az ukrán vámos és átengedi.
Ezt nem tudom feldolgozni, hogy a saját fajtádat miért nem engeded menekülni. És hogyha van ezer euró, akkor mégis elengeded, vagy ötszáz euró. Az összegek ötszáz és ezer euró között mozognak, ennyiért engednek át férfiakat. Arra is volt példa, hogy többen a Tiszán átúszva jöttek át.
Ez a pénzadás hogy működik? Borítékban odanyújtod a vámosnak, és szép csendben eltűnsz?
Borítékba, buletinbe, bármilyen igazolványba. Még egy darabig működött, hogy kevesebb pénzzel is sikerült azt megoldani, hogy megérkezett az apa az autóval a határra a gyerekekkel, és azt mondta, hogy anya külföldön dolgozik, és valahogy nehezen, egy-kétszáz euróért átengedték apát a gyerekekkel. Az anya vagy előttük volt, vagy lemaradt néhány órával, majd ő is átlépte a határt és így tudtak Romániában újra összetalálkozni, folytatni az útjukat.
Azt kell tudni, hogy ez a hullám, akik a múlt héten jöttek, ezek azok az emberek, akiknek valamilyen kapcsolatuk van külföldön. Ezer emberből nem volt tíz, aki azt kérte tőlünk, hogy bárki mástól, hogy segítsünk neki Romániában elhelyezkedni, ezeknek az embereknek a céljuk többnyire az, hogy eljussanak Szlovákiába, Lengyelországba, Németországba, rokonokhoz, barátokhoz, ismerősökhöz.
Ők tranzit-útvonalnak tekintik Romániát és Magyarországot. Azért jönnek erre a határra, mert nagyon zsúfoltak a közvetlen határátkelőhelyek Magyarország, Szlovákia és Lengyelország fele. Állítólag napokat kell állni, főleg járművel. De gyalogosan is több, mint egy napba telik átkelni a határon. Így délre sodródnak, próbálnak minél közelebb átkelni a nyugati határhoz. Máramarosszigettől 120 kilométer a szatmári határ, és arra tudnak könnyebben menni nyugatra többnyire azok, akiknek Csehország, Lengyelország, Szlovákia a célpont.
A többiek pedig nagyjából a Máramarossziget-Kolozsvár útvonalat választják, ahonnan repülővel vagy vonattal mennek tovább Európa felé. Lévén, hogy bármennyire is csodálatos, de Máramarosszigetről nem lehet vonattal eljutni a magyar határra, csak Kolozsváron keresztül.
A hatóságok lassúak. Úgy tudom, talán pénteken, tehát nagyságrendileg egy hétre rá, hogy elkezdődött ez a menekülthullám, sikerült összehozniuk egy hivatalos egyoldalas dokumentumot, amiben leírják, hogy így kellene rögzíteni azoknak az adatait, akik fuvaroznak valakit az országon belül, bárhonnan bárhova. Úgy, hogy közben több tízezer embert elfuvaroztunk az egyik határról a másikra, és a kockás füzetbe felírtuk, és a rendőrségnek jelentettük, hogy ezzel a járművel ez a személy ezeket vitte innen ide.
Egy ilyen „kellemes” káosz van. Sajnos ebben a kellemes káoszban kezdenek megjelenni a rossz emberek, akik ott a helyszínen azt mondják, hogy persze, ingyen viszem, és akkor elvisz tíz-húsz kilométerre, és ott azt mondja, hogy ez ennyibe fog kerülni. Ilyenkor a sűrűben és a zavarosban könnyű halászni olyan embereknek, akik ne adj isten emberkereskedelemmel foglalkoznak itt vagy más országban. Védtelen gyerekek, anyák jönnek-mennek. Mi minden fuvar indulásakor készítettünk egy képet, hogy ki vitt el kit, milyen járművel, hogy legyen követhető.
A helyi hatóságok gyakorlatilag teljesen a háttérben vannak, tehát ők kint vannak egy órát, maximum kettő. Ráhagyják az Unicefre, hogy intézzék a dolgokat, mert őneki van ott a legnagyobb sátra, illetve a Vöröskeresztnek. Már nem szólnak bele, már nem kérdeznek, nem koordinálnak, nem csinálnak semmit.
Rengeteg olyan embert láttam, aki szépen felöltözve, telefonnal a kezébe készítette a szelfit, hogy így jönnek a menekültek meg úgy jönnek. Nem egyet láttam, aki úgy osztogatott borítékban pénzt menekülteknek, hogy az volt a lényeg, hogy közben filmezzék. Nem ismerem ezeket az embereket, nem volt rájuk írva, hogy ők kicsodák. Úgy osztottak ajándékokat, úgy mutatták meg ők a világnak, hogy ők ott vannak, hogy egyik kézzel nyújtották az ajándékot, s másik kezükkel filmeztek. Akkor is, ha nem kérte az ajándékot a kedves fél, de hogy legyen lefilmezve, és látszódjon, és meg tudja mutatni a világnak. Szerintem ez a szánalmasnak az alja. Ha adni akarsz valamit, akkor ne azért tedd, hogy lássa bárki is. Egy szegény embernek, aki elfutott otthonról, nem biztos, hogy az a kedvesség, hogy odamész, hogy akkor csináljunk egy-két fotót, és videózzuk egymást.
Tehát ez volt Máramarosszigeten. Mit láttál Szatmáron?
Szerdán voltam Szatmáron. Ekkor már három sávon engedték kizárólag a menekülteket. Azelőtt való napon csak egy sávon mentek a menekültek, a várakozási idő 8-9 óra volt kedden. Szerdán déltájban, három sávon ez már csak ilyen 3-4 órás várakozást jelentett. Ekkor már beindult az, hogy Nyugat-Európából, Németországból, Szlovákiából mindenhonnan jöttek autóval rokonok, barátok, hogy felvegyék az embereket és továbbvigyék őket.
Amikor én ott jártam, a román oldalon egy darab vöröskeresztes sátor volt, három fiatal önkéntes és négy bax ásványvíz. Semmi mást nem láttam. Egy határőrrel beszéltem, nagyon segítőkész volt, odajött az autóhoz, beszélt is ukránul. Ez fél három körül volt.
Fél órán belül lezárták a magyar határt, és csak azokat engedték át, akiknek biometrikus útlevele van. Ezt úgy kell elképzelni, hogy száz emberből lehet, hogy tíznek van, de az is túlzás. A többiek személyi igazolvánnyal, a kiskorú gyerekek születési igazolvánnyal, sokszor iratok nélkül, van, amikor szülők nélkül érkeznek. Tudomásom szerint délután háromtól nyolc-kilencig nem engedték át őket.
Sajátos módon a kommunikáció olyan szinten nem működött a hatóságok között, hogy a máramarosszigeti határátkelőhelyen szolgálatban lévők sem tudtak arról, hogy Petén (Szatmárnémeti mellett) nem lehet átmenni a határon.
A hírek villámgyorsan terjednek, és nehéz dolog, meg idő sincs igazából ellenőrizni azt, hogy ezt ki mondta, ki írta, ki találta ki. Lévén, hogy a hatóságok úgy vannak képviselve Máramarosszigeten is, hogy kiállítanak húsz határőrt, tíz rendőrt és nyolc polgárőrt, de hogy annak azt mondjad, hogy van legalább egy parancsnoksága, de az az igazi, és akkor ők adjanak információt, ez gyakorlatilag nem létezett.
Most már úgy tudom, hogy csütörtök óta létezik egy telefonszám, amit lehet hívni a határőrségen, és ők tudnak adni információt, őket kell fölhívni. De az információ-áramlás a két fél között úgy, hogy sok esetben nincs több köztük körülbelül egy-másfél méternél, ez nem megy.
Ezáltal ahelyett, hogy mondjuk szóltak volna nekünk, hogy próbáljuk meg lassítani ezt a folyamatot, hogy ne egyből küldjük a magyar határ felé a menekülteket, legalább addig, amíg meg nem oldódik ez a helyzet, információ hiányában útbaigazítottuk őket, és azt mondtuk, hogy mehettek, mert a magyarok beengednek. Csakhogy a magyarok épp nem engedtek be, és arra is volt példa, hogy olyan család, aki átjött Máramarosszigeten, saját autóval elment a petei határátkelőre, kiállta a sort, visszafordították, visszajött Máramarosszigetre, ott aludt az autóban a család a kisgyerekekkel, és reggel kértek tőlünk segítséget.
Úgy aludtak ott az autóban, hogy kétszáz méteres körzetben akárhány rendőr is szolgálatban volt. Hihetetlen számomra, hogy senki nem vette észre, hogy egy család alszik egy ukrán rendszámú autóban.
Mikor ez megtörtént, hogy lezárták a határt a magyarok, elérhetetlenek voltak a magyar hatóságok, értelemszerűen senki nem vette fel a határon a telefont. Senki nem tudott információt adni. A kolozsvári magyar konzulátus az illetékes ezeken a határátkelőhelyeken, nem létezik egy forró drót például, vagy egy hír. Én beléptem a magyar főkonzulátus hivatalos oldalára, ahol az utolsó hír, amit találtam, az az, hogy azok, akik szavazni szeretnének az országgyűlési választáson, egy hónap múlva, azok így és így tehetik meg. Pont.
Gyakorlatilag most nem létezik egy olyan hivatalos információs oldal, ahol valaki leírta volna ilyen egyszerűen pontról pontra:
- Ezekkel a dokumentumokkal lehet belépni Romániába.
- Ezekkel a dokumentumokkal lehet kilépni Romániából.
Nagyon sokan jönnek például kisállatokkal, kutyákkal, macskákkal. Ezeknek vagy van útlevelük, vagy nincs, vagy be vannak chippelve, vagy nincsenek. Nincsen egy központosított információs oldal, ahonnan hivatalos tájékoztatást kapjon bárki is. Gyakorlatilag a dolgok egyik napról, vagy egyik óráról a másikra változnak. Egyik órában beengednek a magyarok, a másikban nem engednek be a magyarok.
Egyik órában kiderül, hogy lehet repülni, mert a Wizz Air azt mondta, hogy ad akárhány ezer ingyenjegyet. S ide, a harmadik mondatban leírja, biometrikus útlevéllel lehet repülni. Ha nincs biometrikus útleveled, hanem személyi igazolvánnyal akarsz repülni, akkor ki kell fizetned a teljes összegét az útnak. És ez ugyanolyan betűkkel van leírva, tizenöt mondatban.
Ha elolvasod, jó. Ha nem, akkor felébredsz, hogy ott vagy a repülőtéren, azért jöttél ide, mert el akarsz repülni valahova. Még ne adj’ Isten van valamennyi pénzed is, és akár ki tudnád fizetni a repülőjegyet, de nem erről volt szó. Nem áll a rendelkezésükre egy központosított információcsomag, az emberek csak hallomások és mások tapasztalatai alapján indulnak útnak.
Vagy kezdődött a magyar hatóságok részéről ez a fajta megoldás, hogy van-e PCR teszted, vagy nincs. Van-e oltásod, vagy nincs. Az a szint, hogy nyuszika, megint nincs rajtad sapka. Most azért nem mész tovább.
A román sajtóban is futott a hír, hogy meghalt egy nő egy buszban, és megy a pattogtatás: a román sajtóban azt mondják, hogy magyar területen történt, a magyarok azt mondják, hogy román területen történt. Nekem közvetlen kapcsolatom volt azokkal, akik azon a buszon voltak. Már Magyarország területén voltak, és szívinfarktust kapott egy nő. Kértek segítséget, hogy hívjanak hozzá mentőt, nem hívott hozzájuk mentőt senki. A románok kellett fölhívják a magyarországi mentőszolgálatot, hogy küldjenek egy mentőt. Azok után, hogy 16 órán keresztül ott tartották őket a határon, hogy alakítsanak egy konvojt, hogy elvigyék őket Aranyosapátira, ahol van az a központ, ahol úgymond szortírozzák őket.
Kisember vagyok, én nem értek a nagy dolgokhoz, de amikor az emberek menni akarnak, akkor kell nyitni nekik egy folyosót, hogy menjenek, és azt mondod, hogy beírlak itt a határon, ezen az úton ez egy zöld folyosó, itt haladhatsz keresztül az országon. Itt állhatsz meg vécézni, itt állhatsz meg akármiért. Ezek az emberek keresztül haladnak Magyarországon, ezek az emberek nem akarnak Magyarországon maradni. Úgy ahogy Romániában sem. Nincs egy zöld folyosó, amit ők használhatnának.
Csak Szatmáron történik ez?
Nem. Tudok olyan példát mondani, hogy Kolozsvárra szállítottunk személyeket, akiknek mondjuk este vonatjuk volt, vagy másnap repülőjük volt valamerre. Segítséget kértünk, és egy privát partner, nem állami intézmény, felajánlotta, hogy segít. Egyféle szétosztó központként működött, azt állította, hogy bárkit feléje irányíthatunk, akinek Kolozsváron segítségre van szüksége. Oké, rendben. Elindultunk Kolozsvárra, megvolt a telefonszám, őket kell fölhívni érkezés előtt fél órával, ide kell menni.
Én ugyan csíkszeredai lakosként ismerem Kolozsvárt, de ha ott segítséget ajánlott valaki, akkor én annak átadom ezeket a személyeket, akikkel délután 6-kor megérkezünk Kolozsvárra, hogy azt az öt órát a budapesti vonat indulásáig valahol eltöltsék. Felhívtam ezt a központot, ahol gyakorlatilag villára vettek, hogy miért nem tudom megoldani azt a helyzetet.
Örülök, hogy nem mentem oda fizikailag, és csak telefonban játszottuk le ezt a mérkőzést. Mert az történt, hogy jeleztem, hogy van nálam egy hölgy három gyerekkel, és nekik egy távoli rokonuk vagy ismerősük hátrahagyott valahol egy kulcsot egy lakáshoz. Az a személy elutazott aznap Európából. Erre közölték velem a központban, akkor vigyem oda őket. Mondom, de ez az ember életében nem járt Kolozsváron. Jó lenne, ha lenne valaki, egy kapcsolat, hogy ha azt mondja holnap, hogy kell egy kiló kenyér, vagy kell egy segítség, mert a gyermekemet iskolába akarom íratni, kihez forduljak. Jaj, őt nem érdekli, van Google, és ha baj van, hívja fel az ISU-t vagy a mentősöket.
És a legjobb válaszuk az volt, hogy különben is megengedhetik maguknak anyagilag, hogy béreljenek lakást, vagy hogy utazzanak Kolozsváron. Itt volt az a pont, ahol elköszöntem, és letettem a telefont.
Két másik utasommal kimentem a vasútállomásra, ahol nem mertem két huszonéves lányt otthagyni a vonatállomáson. Mondtam, jó, és akkor arra a pár órára, amíg itt kell maradni, addig van valami sátor, valahol egy melegedő, ahol meg tudják húzni magukat? És egyből jött a kérdés, hogy van köztük kiskorú? Mondom nincs. Ja, hát akkor nem tudnak segíteni. Jó, és akkor hagyjak itt két huszonéves lányt Kolozsváron a peronon este a sötétben, úgy, hogy sziasztok?
Végül az lett a megoldás, hogy megérkezett a csapatunk másik fele, akik másokat hoztak. Ők helybéliek, kolozsváriak voltak, és így összeraktuk az ukránokat egy csapatba, és jelentették a vasúti rendőrségnek, hogy itt vannak, vegyék őket nyilvántartásba. Úgy tudom, hogy ők segítettek abban, hogy azt a pár órát meleg helyen, biztonságban eltöltsék, majd intézkedtek arról, hogy feljussanak a vonatra.
Tehát akkor Kolozsváron a vonatállomáson nem volt könnyű megtalálni, hogy kihez forduljatok. Nem volt ez kiírva?
Semmi. Csütörtök este semmi nem volt a kolozsvári vasútállomáson. Egy szó nem volt, sehol, sem egy felirat, hogy „ukránok, erre”, sem egy ember, senki. És a pénztárosokat sem tájékoztatták, hogy akkor a vasúti rendőrséghez kell fordulni, vagy náluk kell jelezni azt, hogy menekültek érkeztek. Akkor alsó hangon már egy hete tudtuk, hogy háború van, és jöttek a menekültek, és nyilván rengetegen megfordultak a kolozsvári vasútállomáson, továbbutazási céllal.
A nemzetközi pénztárnál senki nem beszélt angolul. Az ukránoknak valahogy nagy nehezen sikerült kézzel-lábbal félig-meddig elmagyarázni, hogy kettő jegyet szeretnének Kolozsvárról Budapestre. Keveredik ezzel a segítségnyújtás, mert a kasszás hölgy súgja nekem halkan, hogy ne hallja senki, hogy nem muszáj jegyet venni, mert fel lehet ülni anélkül is a vonatra. Jó, de mi van, ha le kellene ülni is, és nincs helyjegyed?
Így keveredett a jóakarás, a tenni akarás, az információhiány, meg ez az „én eddig tudtam segíteni, tovább oldd meg”, mert ha nem vagy egy kiskorúval, és felnőtt vagy, akkor meg tudod oldani, akkor hagyjál békén!
Mi az, amin szerinted érdemes lenne, és lehetne változtatni?
Amikor a magyarok lezárták a határt, a kolozsvári konzulátus oldalán nem kaptam semmilyen információt arra vonatkozóan, hogy milyen szabályok lépnek életbe ezekkel a menekültekkel kapcsolatban, de a magyarországi hivatalok oldalán sem sikerült konkrét információt találni. Nyilván az időm se nagyon engedte meg, hogy mélyen keressek. A sajtóban sem láttam, hogy megjelent volna valami. Gyakorlatilag nem jelent meg semmi arról, hogy több órára lezárják a határt.
A gond az, hogy ez pánikot keltett. Sérült emberekről van szó, akiknél lelöksz egy poharat az asztal sarkáról, és a környéken minden ember másfél métert ugrik. Ezek megijedt, félős emberek, rengetegen közülük nem jártak soha külföldön.
Érzik a vendégszeretetet, és érzik azt, hogy az emberek próbálnak tenni értük, de sokkal többet, sokkal hatékonyabban tudnánk segíteni nekik, ha ezt valamilyen szinten egy kicsit mederbe terelnénk, és összeszerveznénk az erőinket, és beosztanánk. Mert napközben, 9-17 óráig rengetegen vannak, akik segíteni akarnak. De 18-19 óra felé eltűnnek ezek az emberek, pedig a határon nem csak napközben jöttek át a menekültek.
Lassan kezdenek jönni a speciális esetek. A különböző betegségekben szenvedő fiatalabbak, idősebbek, fogyatékkal élők. Nem vagyunk rá felkészülve.
Nincs egy állatorvos egy határátkelőhelyen, aki ne adj Isten megvizsgáljon egy állatot. Ezek az állatok szerencsétlenek meg vannak ijedve. Olyan nyomás van, olyan feszültség van ezeken az embereken és ezeken a helyszíneken, hogy bármikor előfordulhat, hogy bármelyik állat bántani fog egy másikat, vagy ne adj Isten embert fog harapni.
Néhányan leülhetnének egy fehér lap mellé, és nem kéne újra kitalálni a kereket, csak le kéne rajzolni, és a szeleteket külön kéne választani, hogy ki mit csinál. Beosztani az erőnket, mert ez úgy néz ki, hogy nem fog véget érni a héten, vagy ebben a hónapban. És már tudomásom van afelől, hogy lankad az adományozókészség, és már nincsenek akkora tartalékok a máramarosi sportcsarnokban, ahova ezeket a javakat gyűjtötték, és ahonnan elosztják.
Most már a második hullámra kell készülnünk, amikor olyan erőforrásokat kell megmozgatni, akik eddig hátrébb húzódtak, várták, hogy ez az adományozási kedv alább hagyjon. Mi meglepődtünk, hogy milyen hamar, de nagyon hamar alábbhagyott. Azt gondoltuk, két hétig, három hétig, egy hónapig talán eltart ez a lendület.
Az emberek kicsit immunisak lettek erre az egészre, és azt mondják, hogy jó, hát én egyszer adtam három bax vizet és két doboz pelenkát.
Sokan nem kérdezik meg, hogy mire van szükség, és olyan termékeket küldenek, amik felhalmozódnak, és akadályozzák az érdemleges munkát. Láttam a határon, úgyhogy nem is értettem, hogy mit keres ott, cukrot és lisztet felhalmozva úgy, hogy ott korlátozott a hely. Valaki elő kéne álljon, és elmondja: gyerekek, ezt kell küldeni, erre van szükség. Ezt ne küldjétek, nincs rá szükség. Nem kell két tonna cukor és liszt, hanem kell két tonna bébiétel, vagy két tonna húskonzerv, mert azt elő lehet venni egy hónap múlva is.
Most ez a fázis van. Szerencsére sikerült már útba igazítani Németország felől három kamionnyi segítséget, ami céltudatos segítség, megkérdezték, hogy mire van szükségünk. Ha pelenkára, akkor pelenkát küldenek.
Én is gondolkodtam, hogy odamegyek, és ha pelenka kell, akkor elmegyek a szupermarketbe és veszek. Kezdenek kiürülni a boltok. Nyilván a nagy áruházak nincsenek felkészülve ilyen élénk tömegmozgásra, a beszállítóikat újra kell programozzák. Helyenként üresek a polcok. Arról nem is beszélve, hogy ugye szerencsétlen emberek a pénzükhöz sem tudnak rendesen hozzájutni. A bankok is korlátozzák a pénzfelvételt. A román oldalon is. Nincs készpénzkészlet. Valutaváltóban ne akarj dollárt, eurót venni, mert nincs. Már a románok is megijedtek, elkezdték kivenni a pénzüket.
Zárszóként még valamit szeretnél mondani?
A legnagyobb hiány az, hogy nincs szervezés. Egyesek nem tudják elengedni azt, hogy ez nem arról szól, hogy ki csinálja. Ez arról szól, hogy együtt csináljuk. Arról, hogy egyesítjük az erőforrásainkat, nem arról, hogy elherdáljuk. Hogy ezek az emberek oda jussanak, ahova akarnak jutni.
A jóérzés mindenkiben megvan, csak nem tudjuk levetni ezt az „Én akarom ezt csinálni, hogy én vigyem el a pálmát, hogy jövőre én mondhassam, hogy bezzeg, mikor jöttek a menekültek, akkor én voltam odakint a vitéz”.
A hivatalok meg csendben voltak. A magyar hivatalok, akiket a lezárás másnapján el tudtam érni, azok kedvesen, udvariasan, gentleman módon elnézést kértek. Mondtam, nem tőlem kell elnézést kérniük, hanem attól a pár ezer embertől, aki a határon fagyoskodott. Azért, mert valaki félreértelmezett egy uniós jogszabályt. Nem kommunikáltatok sem a határ lezárásakor, sem a megnyitásakor. Kedvesek vagytok, de ha egy hivatalos csatornán lehoztátok volna, hogy lehet menni, akkor nem kellett volna napokig magyarázni utána a menekülteknek, hogy „mehettek nyugodtan, mert átengednek”. Mert ekkor már mi sem vagyunk hitelesek, akik segíteni próbálunk.
Hasonló tapasztalatokról számolt be egy önkéntes, aki a dobrudzsai határszakaszon segít magánszemélyek és cégek adakozásával. Ő is az állami részvételt és koordinációt hiányolja.
A román kormány március 5-én, szombaton kezdett tárgyalni a Moldovai Köztársasággal, hogy zöld folyosót hozzanak létre az ukrajnai menekültek számára. A kormány 51 millió lejre becsülte a múlt heti segítségnyújtás értékét, ezt a számlát ezen a héten nyújtja be Brüsszelnek. Ugyancsak szombaton rendelte el a kormányfő, hogy a katasztrófavédelem kezdjen humanitárius csomópontot kiépíteni Szucsáván, ahonnan majd uniós szervek koordinálják a segítségnyújtást. A tartalékalapból 208 millió lejt különített el arra, hogy megtérítse a menekültek elszállásolását az állami intézményeknek fejenként 50, a cégeknek 100 lej értékben.
Konkrét intézkedéseket a határrendőrség bővítéséről, a menekültek egészségügyi ellátásáról, munkavállalásáról a gyerekek oktatásáról, egyetemi hallgatók befogadásáról, a kísérő nélkül érkező gyerekek védelméről, az idősek, fogyatékkal élők számára elérhető szolgáltatásokról, a cégek adakozásának adózási vonatkozásairól a kormány csak március 7-én, hétfőn hozott, az ukrajnai háború 12. napján.
A kormány honlapján ma már elérhető egy vázlatos, háromnyelvű információs lap a menekültek belépéséről, itt tartózkodásáról, munkavállalásáról, egészségügyi ellátásáról.
Ugyanitt közzétettek egy Google Docs kérdőívet, ahova mindenki beírhatja, milyen jellegű segítséget tud nyújtani.
