A csendes félhomályban úszó éttermet pillanatok alatt betölti új vendégeinek lelkes zsivaja, akik egymásnak és a lehetőségnek is örülnek, hogy valami újat tanulhatnak. Azért jöttek a kolozsvári Vallásszabadság Házában működő étterembe, hogy bekukkinthassanak egy igazi vendéglő konyhájára. Az alkalom attól is különleges, hogy ezeknek a fiataloknak alig van lehetőségük közösségi eseményeken részt venni, számukra a világ leginkább akadályokkal van tele. A Berszán Lídia és Kolozsi Kata vezette Inkluzív játszóház tagjaival, történetével és jelenével ismerkedtünk meg.
Nem véletlen, hogy éppen egy vendéglőt látogatott meg a fiatalokból és felnőttekből álló csoport: a nyári időszakban az Életfa Családsegítő Egyesület székhelyén működő Inkluzív játszóház tagjai az utóbbi időben nagy kedvet kaptak a főzőcskéhez. Egész nyáron és a hideg beköszöntével is lelkesen sütöttek-főztek hol az udvaron, hol az Életfa konyhájában, és hosszú távon szeretnék kisebb rendezvényeken is kipróbálni magukat.
A négy falon túl
„Nem volt szempont, hogy kinek milyen problémája van, az van a csoportban, aki úgy érzi, hogy ez neki ad, benne szeretne lenni” ‒ meséli Berszán Lídia, a játszóház ötletgazdája, aki a BBTE Szociológia és Szociális Munkásképző Karán oktat. A csoportba különböző korú és fogyatékú fiatal, az ő szüleik, szociális munkát tanuló egyetemisták és önkéntesek járnak hétről hétre a sokuknak egyedüli közösségi élményért.
„Hát hogy ne szeretnék egy szülinapost” ‒ válaszolja egyikük P.-nek, aki nagy lelkesedéssel mutatja a születésnapjára kapott kincseit. P. ‒ ahogyan több társa is ‒ korához képest fiatalabbnak néz ki. Van köztük, akit egyéni program szerint oktatnak, van aki speciális iskolába jár, van aki már befejezte az iskolát, és olyan is, akinek sikerült munkahelyen elhelyezkednie.
Van, akinek pusztán heti egy tornája van és a játszóház, ennyi a közösségi esemény az életében. Ketten a Gondviselés Egyesület nappali központjába járnak. A többieket is küldenénk, de a mozgássérülteket számára nem alkalmas a helyszín. Délelőtti program is kellene, kezdetben heti egy alkalommal” ‒ vázolja rövidtávú terveiket Berszán, és hozzáteszi, az igazi nagy álmuk egy nappali foglalkoztató központ és egy teázó-kávézó elindítása volna.
Lehet élmény egy étteremlátogatás
A kilenc, különböző akadályozottsággal élő fiatalt Berke Sándor főszakács és kollégái családias hangulatban fogadták a speciális igényű személyek világnapján. Rég láttam egymásnak ennyire örülő gyerekeket: a nagy ölelkezések végeztével mindenki letelepedett, hogy minél többet tudhasson meg a vendéglő konyhájának működéséről.
A konyhát bemutató Berke Sándor szakmai titkokkal szórakoztatta a csupafül társaságot. Elárulta, azért nincs zseb a szakácsok ruháján, nehogy a fazék fölé hajolva valami beleessen az ételbe, hogy a szakácsok nem ehetnek csokoládét főzés előtt, mert eltompítja az ízlelésüket. Azt is elmondta, szakmájukban aranyszabály, hogy éhesen nem szabad főzni, mert olyankor mindennek jó íze van. A bemutató után a konyha legkisebb zugaiba is beleshettek a kíváncsiskodó fiatalok.
A fejlesztőintézmények falain kívüli programok, mint amilyen az étteremlátogatás is, arra ösztönzik a fogyatékkal élőket, hogy nyissanak a külvilág felé, de az is fontos bennük, hogy a gyerekeknek ne egyedül kelljen megélniük, ha megbámulják őket az utcán, egy pizzázóban, vonaton, színházban ‒ részletezte Berszán a program koncepcióját.
„Amikor először jöttünk haza táborból a játszóházas csoporttal, az egész busz sírt, olyan megrázó volt. Annyira jó volt a fiataloknak kilépni a megszokott közegből. A sofőr hátraszólt, hogy ne csináljuk ezt vele, mert mindjárt ő is sír, és nem bír vezetni” ‒ emlékszik vissza derűsen első táboraik egyikére a szakember.
A buszvállalat akkori igazgatója is jelezte, milyen nagy hatással van a sofőrökre, hogy megismerkednek fogyatékos gyerekekkel, családjaikkal: harcoltak, hogy ki vigye a csoportot a táborba, mesélte az igazgató. „Átalakította őket is a tábor egy hete, amit velünk töltöttek. A program elején húzódoztak tőlünk, unatkoztak, aztán szóba álltak a szülőkkel, végül ők is részt vettek mindenben. Volt, aki az elején csak állt a busz ajtajában, féltette a járművet, viszont mire hazafelé indultunk, már a csapat része volt. Olyan sofőr is volt, aki évekkel később is üzent, írt a gyerekeknek, vagy aki elhozta a feleségét és a gyerekét is a táborba” ‒ idézte fel az élmény kölcsönösen megerősítő hatását Berszán.
Időszakos programjaikban az Életfa Egyesület udvara szintén nagyon fontos, mert sokan tömbházban élnek, és kevés időt töltenek a négy falon kívül: a szabadban kiscsoportos, kézműves, játékos tevékenységeket is folytatnak, és sütögetni is tudnak.
MILYEN CÍMEN SZERETNÉL MINKET TÁMOGATNI?
FIZETÉSI MÓD KIVÁLASZTÁSA
A kezdetek
Berszán Lídia 1996-ban kapott ajánlatot, amikor még csak a második generáció szociális munkás hagyta el az egyetem padjait, hogy a holland fenntartású intézménynél, a Bethánia fejlesztő központjában dolgozzon. Abban az időben még nagyon új volt a szakterület, alig tanultak az egyetemen a munkáról a fogyatékkal élőkkel. „Egy személyes családi tapasztalatom tett érzékennyé arra, hogy mit jelent egy fogyatékos személy a családnak, mit jelent együtt élni azzal, hogy nem tudnak segíteni. Láttam, hogy a hit mekkora erőforrás egy fogyatékos gyermeket nevelő családban, mert nem csapásként, hanem küldetésként tudják fogadni a helyzetet”.
A Bethánia központ háromtól nyolc éves korig tudta fogadni a különböző fogyatékkal élő kicsiket. A hollandiai anyagi és szakmai támogatásnak köszönhetően nagyon jól felkészült csapat alakult ki az intézményben, ami mára sajnos a múlté.
A kezdet nem volt könnyű: sok szép szakmai siker és baki is tarkította, némelyekre ma már nevetve emlékszik vissza a szociális munkás. „Egy holland szupervizor mondta, hogy miket lehetne kipróbálni a fogyatékos gyermekek szüleivel, de az itteni viszonyokat nem ismerte. Képzeld el, hogy huszonévesen behívtam beszélgetős csoportra apákat, akiknek fogyatékos gyerekük volt. Nagyon életidegen helyzet alakult ki. Egyszercsak azt vettem észre, hogy egyedül beszélgetek, ők meg feszengenek és a kulcsaikkal játszanak. Akkor lélegeztek csak fel, amikor megemlítettem, hogy lehetne az udvaron segíteni, és mind kirohantak és felszabadultan, szívesen, jó hangulatban dolgoztak.
Így tanultam meg, hogy gyakorlati tevékenységekre kell behívni az apákat és szükség van egy olyan apára, aki húzóerő a csoportban, aki a többi apával tartja a kapcsolatot. Így jöttem rá a dolgokra, szakirodalom sem volt. Nálunk még ma is nagyon más a szülői feladatmegosztás, mint akkor volt Hollandiában: ott be lehet hívni az apukákat reggeli kávéra beszélgetni. Nálunk inkább konkrét feladatokkal lehet megbízni őket, kertben segíteni például nagyon szerettek. Nem lehet, hogy leülünk és érzelmi dolgokról beszélünk, menekülnek. Az sem biztos, hogy én vagyok a megfelelő személy, akivel tudnának” ‒ idézte fel a kezdeti buktatókat Berszán.
A Bethánia akkori szakmai csoportjának hatékonyságát mutatta, hogy szerte Erdélyből szakemberek, szülők, pedagógusok fordultak hozzájuk tanácsért, fejlesztési tervekért. Olyan új módszereket is itt próbáltak ki először, mint a video home tréning: nehezen működő helyzetet vettek fel videóra, és a szülővel, gyógypedagógussal közösen elemezték, hogy mi lehet a gond, majd megoldást kerestek rá, emlékszik vissza a szakember.
Itt indult az Inkluzív játszóház
A játszóház ötlete 2006-ben abból a felismerésből bontakozott ki, hogy nem elég a központ falain belül dolgozni, nyitni kell a külvilág felé is, mert még mindig sokan megdöbbentek, ha fogyatékkal élő embert láttak az utcán, közintézményben, meséli Berszán.
„Kezdetben a fogyatékos gyermekek fejlesztő központjába hívtuk be a gyerekeket, egyetemistákat és vonzó volt, mert nagyon vagány holland játékaink voltak, az udvaron és benti teremben is lehetett játszani. Eleinte havonta szerveztük meg a közös alkalmat: a napi foglalkozás után még egy-két órát bent maradtak a gyerekek, és családjukból, szomszédjukból is jöttek, az intézmény alkalmazottainak a gyerekei is csatlakoztak. Egyetemisták is segítettek, hiszen a szociális munkát csak konkrétan lehet tanítani, gyakorolva” ‒ mesélte.
A foglalkozások egyik része szervezett volt (közös játék, uzsonna), a másik pedig teret hagyott a spontán találkozásnak, ismerkedésnek, hiszen ez természetes körülmények között is időbe telik, nem lehet erőltetni.
A közös játék már több mint egy évtizede folyik, viszont a körülmények sokat változtak: a Bethánia megszűnt fogyatékkal élő gyerekeket fejlesztő központként működni. A játszóház viszont túlélte a változást: előbb a Csemete óvodában, majd az Életfánál is kapott helyet.
Fogyatékos gyerekek számára kialakított intézményből elit óvoda
Ma hiába keressük az 1992-ben alapított Bethánia fejlesztő központot, ahol holland támogatással hatvan speciális igényű gyermek fejlesztése folyt napi rendszerességgel és ahol több évfolyamnyni szociális munkás, gyógypedagógus szerzett kiváló felkészültséget, amelyet azóta is a közösség javára fordítanak.
„15 éves működés után jött egy igazgatónő, aki átszervezte az intézményt, és elit óvodát csinált belőle, a hat speciális csoportból egy maradt meg. Olyan munkacsapatot épített le, amely Erdély szerte a legjobb volt, akikhez más megyékből is bejöttek szülők, szakemberek” ‒ emlékszik vissza Berszán a jól működő intézmény érthetetlen felszámolására.
Bár a szakemberek közül senki sem maradt munka nélkül, az összekovácsolódott közösség megszűnt: „A legnagyobb vesztesek nyilván a gyerekek és családjaik voltak, akik új befogadó intézményeket kellett találjanak. Akkor nyitott egy nagyot a Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolája, és nem csak nagyothalló gyerekeket vettek fel, hanem másféle speciális igényű gyerekeket is. A hagyományos óvodákban is elkezdtek integráltan felvenni gyerekeket, voltak, akiket kisegítő iskolák vagy a bácsi mozgássérültek iskolája, a Transilvania fogadott be.”
Az alapítványi fejlesztő intézmény felszámolás megviselte az addig oda járó családokat és ott dolgozó szakembereket is. A szülők kérésére folytatták az Inkluzív játszóházat, amely egyben tudta tartani a kis közösség egy részét.
A látszatinklúziónál fontosabb a közösséghez tartozás
„Szomorúan felelte, hogy ott tanul, ahol olyan gyerekek vannak, mint ő, pedig kitűnő minősítést kapott, amit azelőtt nem sikerült. Annyira sóvárgott, hogy jó jegyet kapjon, barátai legyenek, de az állami iskola nem tudta meglépni az inklúziót” ‒ meséli egy fizikai fogyatékkal élő gyerek iskolai inklúziójának kétélű történetét Berszán Lídia. Bár félévvel az iskolakezdés előtt egyeztettek a tanítónénivel, az édesapa átalakította az iskolában a mosdót és a gyerek asztalát, hogy kerekesszékkel is megközelíthető legyen, végül egy harmadévnyi próbálkozás után mégis sikertelen volt a normál iskolába való integráció.
„Azt hiszem, hogy a mi társadalmunk semmilyen tekintetben nincs felkészülve az inklúzióra, de valahol el kell kezdeni” ‒ értékeli a helyzetet. Úgy látja, sok szülő fél válaszolni gyerekei kérdéseire, ha sajátos nevelési igényről van szó. Így történhetett meg, hogy felrótták, kedvezésként értelmezték, hogy a gyerek, aki alig tudta megfogni a ceruzát, laptopon írhatta meg a házi feladatot: „Hogy mondja a gyerekének, hogy kézzel írjon, micsoda kedvezés” ‒ idézi fel a felháborodott szülő panaszát, akinek nehezére esett együttérezni egy fogyatékos gyermekkel.
Az inklúzió sikere soktényezős: elsősorban a gyerektől függ, hogy akar-e, képes-e, vágyik-e rá. „Vannak gyerekek, akiknek fogyatékosságuknál vagy személyiségüknél fogva elég, ha sorstársaikkal vannak integrálva, járnak egy klubba, ahol ismerik egymást, vannak barátaik, közös élményeik. A következő fokozat, hogy a kortásaik közé is integrálódjanak. Az is az akadályok közé tartozik, hogy az intézmények szintjén gyakran borzasztó nagy terhet tesznek a gyermekre, a családra és a pedagógusra is” ‒ értékeli a szakember.
„Nagyon jó lenne óvodában elkezdeni az inkluzív nevelést, mert ott még az egymás megszokása a tét, mellette viheti a szülő fejlesztésre is a gyermeket” ‒ véli a szakember, aki szerint a hatékonyság a kulcskérdés: ha a gyermek nem tud tanulni, fejlődni az inklúzió kudarca miatt, vagy még szenved is tőle, akkor annak nincs értelme.
