Az emberkereskedelemnek Romániában sok felnőtt esik áldozatul. Kevés viszont az olyan hely, ahol kimentésük után speciális ellátást kapnak korlátlan ideig. Egyetlen központ van, 16 férőhellyel. Ezt sem az állam működteti, hanem egy civil szervezet. Három lány története arról, hogyan fordít hátat az áldozatoknak a teljes társadalom.
Monica Boseff magabiztosan lép be a zsúfolásig telt tárgyalóterembe. Úgy néz, hogy megfagy a vér az ereidben. Két oldalán egy-egy férfi, mögötte öt lány jön egymás után. Mindannyian emberkereskedelem áldozatai. Ez annak a kevés ügynek egyike, amelyben egyáltalán nyomozott az ügyészség, és hazai bíróság elé került.
Media X Files
A Dela0.ro irányításával hat szerkesztőség (Info Sud-Est, Ziarul de Iași, TVR Cluj, Átlátszó Erdély, Monitorul de Botoșani, Dela0.ro) újságírói 2021 tavaszáig 16 anyagot közölnek románul és magyarul a nők elleni erőszak témájában. Nemcsak a családon belüli erőszakról írnak, hanem többek között arról, hogyan kezeli az állam a szexuális bűncselekményeket, milyen közösségi/kulturális minták befolyásolják a jelenség megértését, illetve újratermelését az ország városaiban és községeiben.
A Media X Files célja, hogy többféle újságírói eszközzel dokumentálja és mutassa be a témát. A projektet a Független Újságírásért Központ bonyolítja le Hollandia Nagykövetségének anyagi támogatásával. A sorozatnak ez a második darabja, az eredeti román változat itt olvasható.
Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép
A lányok a bírónőre néznek. Monica Boseff tekintete a vádlottakon, rokonaikon, ügyvédeiken pásztáz. Azt akarja, hogy egyikőjük tekintete se érjen el a lányokhoz.
„Együtt megyünk be. Ne nézzetek rájuk – mondta a lányoknak pár perccel korábban. – Csak a bírónőre néztek, nem mutatunk érzelmeket. Ti most biztonságban vagytok. Ők félnek tőletek. Ne felejtsétek el, kinél van most a hatalom. Nem náluk.”
Monica Boseff a Nyitott Ajtó Alapítvány igazgatója, amely hét éve menti ki az áldozatokat az emberkereskedők hálózataiból. Romániában ezen kívül csak egy hasonló menedék van, az a kiskorú áldozatokat fogadja be. Olyan központokról van szó, amelyek korlátlan ideig biztosítanak szállást és szakellátást.
[irp posts=”30423″ name=”A román állam jobban védi az erőszaktevőt, mint az áldozatot”]
A tárgyalóterembe belépett öt lány mindegyike lakott az alapítvány 2013 óta működő, védett házában. Egyikük ma is ott lakik. Az otthon 16 személyt tud befogadni, és ami a legfontosabb: nem csak fedélt nyújt a fejük fölé. Ez az a hely, ahol a kihasznált lányok megtanulhatják, más életük is lehet, és ahonnan akkor távoznak, ha erre felkészültek. Miután megszerezték azt a morzsányi függetlenséget, amelyről sosem tudták, hogy az övék lehet.
Az elmúlt négy hónapban gyakran meglátogattam az alapítvány otthonát, beszélgettem az emberkereskedők áldozataival. Helyzetüket az őket támogató szakemberek, tanácsadók segítségével is igyekeztem megérteni. Közintézményeket is megkérdeztem, mert az itt következő esetek az állam intézményeinek közönye és a helyi közösségek tétlensége mellett történhettek meg. Kiderül például, hogy egy polgármester kedvező jellemzést nyújthat be a bíróságon – nem az áldozat, hanem a vádlott számára. És ez tükrözi a közhangulatot.
Szabad út a visszaéléshez
Az emberkereskedelem nem korlátozódik a vádiratokban olvasott rémtörténetekre, sem a DIICOT (szervezett bűnözés elleni ügyészség) közleményeire, amelyben bejelentik egy-egy ilyen hálózat felszámolását. A történetek nem abban a pillanatban fejeződnek be, ahogy az áldozatok kilépnek az emberkereskedők hálózataiból. A lányok számára ez még csak a kezdet.
Az emberkereskedelem nem csak az áldozatokról és az agresszorokról szól, akik intézik a magánügyeiket. Szól a védeni, megelőzni hivatott intézményekről, és azokról, amelyeknek jelen kellene lenniük a közösségekben. És persze azokról, amelyeknek az áldozatokat kellene segíteniük.
Az emberkereskedelem áldozatai gyakran magukra hagyott gyerekek vagy kamaszok. Végső esetben a román állam hagyja magukra őket. Legtöbbjük szülei külföldre mentek, nem élnek velük, személyes történetükben erőszakos epizódok fordulnak elő, vagy szexuális visszaélés áldozatai. Az emberkereskedőknek ez a családi és közösségi magárahagyás égi manna: ez nyitja meg számukra is az utat a visszaélésekhez.
Áldozataik számára jelenleg az állam jelenleg egyetlen védett otthont sem biztosít, miközben a biztonság a legelső dolog, amelyet az ilyen hálózatokból kimenekített lányoknak nyújtani kell. Ezt követi a felépülés és a visszahelyezkedés a társadalomba, amely időben elhúzódó szolgáltatásokat igényel.
Romániában ezeket a feltételeket az emberkereskedők felnőtt áldozatai jelenleg csak Monica Boseff menedékénél találják meg.
Jegyezzék meg ezt a jellemző részletet: a központ 16 férőhelyes.
Három lakójával beszélgettünk hosszasan. A Nyitott Ajtó Alapítvány menedéke ablak a traumáikra és reményeikre. Nicoleta, Bianca és Cristina három különböző időszakban lakott Monica Boseff alapítványának menedékében. A cikkben álnéven szerepelnek a személyazonosságuk védelme érdekében.
Egymás után nyerték meg a pereket azok ellen, akik kiárusították őket. Nem hitték, hogy valaha nekik is igazságot szolgáltatnak, és börtönben látják azokat, akik őket áruként kezelték.
Valójában nem ez mentette meg őket.
A kereskedők élvezete
Nicoletát 16 évesen kezdték árulni. Miután egy iskolatársa lefilmezte a szexuális aktusukat, és megzsarolta, hogy közzé teszi a felvételt, ha nem tesz meg mindent, amit kér tőle. Hívjuk Rareșnek. A perben elismerte a bűnösségét, emberkereskedelem, zsarolás és gyermekpornográfia miatt ítélték el.
Nicoleta még gyerekként ismerte meg Rareșt. Ő volt a legnépszerűbb srác a középiskolában és a városban. Egy nap a közkedvelt fiú elkérte a telefonszámát, beszélgettek, és eldöntötték, hogy együtt lesznek.
Rareș féltékeny volt. Nem akarta, hogy Nicoleta más fiúkkal is beszélgessen, ezért még kapcsolatuk első hetében kitörölte az összes olyan személy telefonszámát Nicoleta telefonjából, akit ő veszélyesnek gondolt. Nicoleta ezt akkor a figyelmesség, a szeretet jeleként értelmezte. Szerelmes volt.
Amikor Rareș kérte, hogy Nicoleta feküdjön le vele, azt mondta neki, most nem tud, mert nemrég történt valami. A fiú ragaszkodott hozzá, hogy megtudja, mi. Nicoletát 15 évesen megerőszakolta az akkori barátja. Miután ezt megtudta, Rareș azt mondta:
„Mi az, nem bízol bennem? Na jól van, megpróbáljuk majd jövő héten.”
Eltelt a hét, Rareș mondta neki, hogy szereti, Nicoleta elhitte. Nem sokkal az első szexuális együttlétük után Rareș elhívta egy barátjához.
„Alig léptem be, nekinyomott a falnak. Kezdett simogatni, csókolgatni. Egyből be az ágyba, s csináljuk. Az aktus közepén előjött a barátja a szekrényből, és telefonnal filmezett. Az első ösztön az, hogy eltakard az arcodat. Kerestem a ledobott ruháimat. Ők engem néztek. Nevettek, hogy mostantól csak azt csinálom, amit ők akarnak. Könyörögtem nekik, hogy töröljék a felvételt.
Rareș azt mondta: »Hagylak, hogy intézzétek el. Én megyek.« A barátja azt mondta, ha vele is lefekszem, akkor letörli a felvételt. Az az ember egy behemót volt. Behúzott az ágyba. Mondtam, hogy nem, és hogy el akarok menni. Így kezdődött a neheze. Vele is megcsináltam. Aztán pénzért.”
Így kezdte Rareș kiárusítani Nicoletát.
„Semmiségekért adott oda. Repülőjegy, robogó, videóklip velem. Eladott egy 50 éves nagybátyjának is.”
Rareș nem csak akkor adta oda Nicoletát a barátainak vagy a rokonainak, ha akart cserébe valamit. Adta ingyen is, a saját élvezetére. Megtalálta a módját, hogy élvezetét lelje.
„»Először velem csinálod, hogy önbizalomra kapj.« Aktus közben nyakonfogott, és teljes erejéből szorított. Ennyire szadista volt. Aztán leült egy sarokba, rágyújtott. »Most csináld ezzel is.« Orális szexre kényszerített a másikkal. Undorodtam magamtól akkor este. Dehogy csak akkor este. Mindig. Éreztem, hogy… Az, hogy mindenki beléd élvezzen, vagy rajtad. Az a szag. Miszlikbe szedtek. Undorodtam. Hányinger fogott el, amikor megláttam magam a tükörben.”
Hogy megalázza, Rareș különböző helyszíneken élt vissza Nicoletával. Egyszer egy templom kertjét választotta, mert tudta, hogy Nicoleta vallásos. Máskor nagyon elzárt helyeket választott.
Pecsét az áldozatra
Amikor Nicoleta 3-4 éves volt, az édesanyja olyan férfival élt együtt, aki a gyermek szeme láttára verte őt. Soha nem felejti el, amikor a férfi fejszét szorított az édesanyja nyakához.
Az édesanyja legutolsó barátja egy beszélgetés során azt mondta neki, hogy ha azonnal pénzt akar keresni, akkor a videochat az egyetlen megoldás. Hogy a lányok így jutnak drága autókhoz, márkás ruhákhoz.
Nicoleta sokszor hallotta sértésként, hogy az édesanyjához hasonlít, hogy kurva, mint ő. Ez a címke évekig nem kopott le róla. Rareș pedig tudta, hogyan használja ki a helyzetet. Elhitette vele, hogy Nicoleta ilyen, hogy neki ez tetszik. Tetszik neki ez a dolog Rareșsel és a barátaival is.
A róla és Rareșről készült videó mindenféle fotóval együtt egyszer csak keringeni kezdett az iskolában. Mindenki látta. Így a címke is szájról szájra terjedt az osztálytársai között, az iskolatársai között, más iskolák diákjai között. A fiúk üzeneteket küldtek neki. Ha lefeküdt Rareșsel, miért ne feküdne le velük is. A lányok pletykálkodtak: hogy tudott Rareș lefeküdni a város kurvájával?
„Nem szabadulhatok meg tőletek? Akkor végzek magammal. […] Annyira undorodtam magamtól, azt gondoltam, soha nem lesz normális kapcsolatom, az egész világ kurvának tart. Bevettem 28 tablettát.”
Nicoleta egy hétig volt kórházban, majd két hétig az Obregia pszichiátriai intézetben. Ez az epizód két újabb címkét ragasztott rá az iskolában: bolond és pszichopata.
Nicoleta nem mondott el semmit az édesanyjának. Az öngyilkossági kísérlete után sem. Azért sem, mert már kiskorában megtanult gondoskodni magáról. Néha az édesanyjáról is. És ki hitt volna neki? Ki fogta volna a pártját?
Az iskolából egyre többet hiányzott. Annyit, hogy évismétlő lett. Az órákra utolsónak ment be, hogy ne fusson össze az osztálytársaival, akik szekálták. Egyre alacsonyabb osztályzatokat kapott. Leragasztott arccal ment iskolába, miután megvágta magát. Egyetlen diák kivételével senki nem kérdezett semmit. Se egy tanár, se az osztályfőnöke, se az igazgatónő, még az iskolapszichológus se volt kíváncsi rá annyira, hogy elbeszélgessen vele.
Az igazgatónő egyetlen egyszer hívta be az irodájába. Azért, hogy megbeszéljék a hiányzásait, és hogy aláírja, újra évet ismétel, ha tovább hiányzik az órákról.
Ugyanezen a beszélgetésen az igazgatónő figyelmeztette, hogy az iskola és a buszmegálló kamerái rögzítették, ahogy ismeretlen férfiakkal száll be egy furgonba, hogy szexuális kapcsolatot létesítsen velük. Ezeket a felvételeket már elküldték a rendőrségnek, mondta neki az igazgatónő.
A társadalom már ráütötte a pecsétjét Nicoletára.
Az ő magánéletük
A részletekért felhívtuk annak a középiskolának az igazgatónőjét, ahol Nicoleta tanult. C.P.M. azt mondta, minden az iskolán kívül történt, és a gyerekek magánéletéhez tartozik. Mi több, ő nem tudott semmilyen kompromittáló videóról vagy fényképről.
„A diáklány végül elhagyta az iskolánkat. Az illető gyerekek pedig… a megvádolt fiút, ha jól tudom, elítélték, börtönben van.”
Megkérdeztük az igazgatónőt, hogy Nicoletának miért nem járt tanácsadás az iskolapszichológus részéről, figyelembe véve a hiányzásai mértékét, és hogy leromlottak a jegyei. Azt válaszolta, tanácsadást csak a diák kérésére biztosítanak, ha pedig ő kiskorú, akkor a szülők beleegyezésére van szükség. Nicoleta esetében senki sem kérvényezte a tanácsadást.
Az igazgatónő megerősítette, hogy beszélt Nicoletával, de az édesanyja jelenlétében.
„Jött az édesanyja, felelősséget vállalt a hiányzásokért, és megígérte, hogy a lány nem fog többet hiányozni. Szerintem az én küldetésem itt véget ért.”
A vádjairól, miszerint Nicoleta furgonokba szállt be, hogy ott szexuális kapcsolatot létesítsen férfiakkal, annyit mondott: gyanú merült fel a lány egyes elfoglaltságaival kapcsolatban. Ezzel az igazgatónő úgy vélte, elég felvilágosítást adott, és lezárta a beszélgetést.
Nicoleta magánya
Az igazgatónővel folytatott beszélgetése után nem sokkal Nicoletát az iskolaudvaron zaklatták. Felhívta a 112-t. Innentől szédítően gyorsan történtek a dolgok. Az őrsön a rendőrök gyorsan érzékelték, hogy Nicoleta elhallgat valamit előlük, ezért egy rendőrnő munkatársukra bízták.
Nicoleta végre elmesélte valakinek, milyen kálvárián ment át. Bekapcsolódott aztán a DIICOT, és az ügyészek említették neki a Monica Boseff működtette védett otthont.
Nicoleta végül elköltözött, mert az egész város nyomás alá helyezte, hogy vonja vissza a feljelentést. A tanárok arról beszélgettek, hogy tönkreteszi egy rendes fiú életét. Iskolatársai azt mondták, ha valóban szereti Rareșt, akkor meg kellene mentenie. Rareș szülei felhívták, hogy elmondják, Rareș csak egy gyerek, és el kellett volna mondania nekik, mert megfegyelmezték volna. Azt is mondták, hogy Rareș szereti őt, el akarja venni feleségül, és ő hibázott, amikor a rendőrséghez fordult.
Az egyetlen ember, aki támogatta a rendőrségi epizód után, az a romántanárnője volt, mesélte Nicoleta. Egyébként ugyanannyira egyedül volt, mint amikor adták-vették.
Életmentőnek bizonyult az információ, hogy van egy hely, ahova mehet, ahol biztonságban lesz, messze mindenkitől, aki őt hibáztatta vagy ítélkezett felette.
Nicoleta sírt, amikor Monica tudatta vele, hogy Rareșt elítélték. Egy pillanatra azt gondolta, hogy az iskolatársai és a település lakói rádöbbennek: Állj meg, igaza volt ennek, akit rongynak tartottunk.
Biankó csekk a polgármestertől
Romániában lehetséges, hogy ilyen történetekben szerepet kérjen a polgármester – a vádlott pártján. Nicoleta ügyében D.D. elöljáró olyan jellemzést nyújtott be a fiúról, amely mintapolgárként mutatta be.
Magát D. polgármestert nem találtuk a hivatalában, magyarázatot így a közérdekű információkért felelős beosztott adott.
„Mindenkinek jár az ártatlanság vélelme. A polgármester ismerte a fiú szüleit. A fiú anyja kérte meg, hogy írjon jellemzést róla. A polgármester nem tudhatta, otthon hogyan viselkedik, és milyen problémái vannak. Csak azt tudta, hogyan viselkedik a társadalomban.”
Ám amikor megírta a jellemzést, az elöljáró tudta, mivel vádolják a fiút. Maga Rareș is a bűncselekmények beismerését választotta a per során.
A városháza hivatalnoka azonban magabiztos: nem volt honnan tudniuk. Rareș megkapta az ajánlást a polgármestertől. Nicoleta semmilyen intézményi támogatást nem kapott.
A közigazgatási törvénykönyv szerint a polgármester biztosítja az állampolgárok alapvető jogainak tiszteletben tartását. A kedvező jellemzés – amelyet a polgármester a vádlottról adott – szimbolikusan a közösség adta biankó csekkel ér fel. Amely közösséget a polgármester képviseli.
Sorba állítottak, és a kliens választott
Bianca és Cristina nagykorúként vált emberkereskedők áldozatává.
Biancát még csecsemő korában hagyták el a szülei. Apai nagyszülei nevelték fel. 18 évesen ismerte meg azt, akihez hozzáment. Két gyerekük született. Második gyerekük születése után röviddel a férfi börtönbe került. Biancát az anyósa karácsony este dobta ki a házból. Erkélyek alatt húzta meg magát akkor és a következő négy hónapban.
Négy hónap erkély alatt alvás után Bianca egy városszéli kunyhóba került. Egy nap meglátogatta egy barátnője egy ismerősével, aki ajánlatot tett Biancának: menjen velük dolgozni, hogy kikerüljön a kunyhóból, és rendes albérletet keressen. Minden alkalommal, amikor jött ez a barátnő a barátjával, hoztak valamit a gyerekeknek. Egy nap elment velük a tengerre. Két-három hétig nem kellett csinálnia semmit, se neki, se a lányoknak, akik még a csoportban voltak.
A mézeshetek hirtelen értek véget, egyszerű paranccsal: felveszed ezeket a ruhákat, és kezdesz klienseket fogadni. Bianca visszautasította. Így kapta az első verést, majd a fenyegetést, hogy a két gyermekével különféle dolgok történhetnek. Bianca többször is visszautasította, ezért még több verést kapott. Gyorsan megtanulta a színük alapján, melyik a golyós pisztoly, és melyik az áramütéses.
„Miután megvertek, bedrogoztak és klienshez küldtek. Tudtam, mit tesz velem, de nem tudtam reagálni. Máskor sorba állítottak minket, és az ügyfél választott. Ők vették el a pénzt, én nem kaptam semmit. Azt mondták: ezt a cigiért, ezt a szállásért, ezt a sminkért, ezt a sétáért. A végén még te maradtál adós nekik.”
Biancával egy évig kereskedtek. A hálózat országon belül működött, több városban. Aszerint váltogatták a helyszíneket, hogy milyen figyelmeztetéseket kaptak egy ügyvédtől. Függetlenül attól, hol voltak, ez az ügyvéd jött és értesítette az emberkereskedőket a rohamrendőrök érkezéséről.
Bianca próbált megszökni. Elfogták, újból megverték, és attól a pillanattól nem mehetett az üzletbe sem. Amikor nem verték, akkor megalázták.
Bianca úgy menekült meg, hogy a hálózatot egyszer későn értesítették, hogy jönnek a rohamrendőrök. A megmenekülés még nem jelentette a rémálom végét. A Monica Boseff vezette központba került, de a gyermekei nélkül.
Először azért hagyta el a központot, mert nem tudott nélkülük élni. Közben a férje kijött a börtönből, és fűt-fát ígért, hogy kibéküljön vele. Amikor Bianca elutasította, fenyegetni kezdte, hogy elveszi a gyermekeket. Bianca belement, hogy kibéküljenek. Két jó hét telt el, majd kezdődtek a verések.
„Utasított, hogy feküdjek le a barátaival, hogy keressünk pénzt a családunk számára. Azt mondta: Aha, ők megvertek, na várj, megverlek én is. Megvert, de én továbbra sem akartam. Utoljára vasrúddal vert meg, elájultam. Fölém hajolt, és megszorította a nyakam. Felébredt a kislányunk, kiabált, és akkor elengedett.”
Egy este Bianca férje hazahozott egy férfit.
„A barátja ott volt az ágyon, levetkőzve, letolt nadrággal. Várt. Megláttam egy poharat az asztalon, a fejéhez vágtam, és azt mondtam: »Nem szégyelled magad idejönni és levetkőzni előttem és kislányom előtt? Visszautasíthattad volna.« 50 lejt adott neki, hogy lefeküdjek vele.”
Bianca azt mondta, engedelmeskedik, és kikérezkedett a vécére. Felöltözött, kiment az ajtón, és elszaladt. Felhívta Monica Boseff menedékének szociális munkását. Négy órán át beszéltek telefonon, amíg kiérkezett egy rendőrjárőr. Így tért vissza Bianca a központba.
Távoltartási végzésért folyamodtak. Egyáltalán nem volt könnyű. Bár a gyermekvédelmisek bírósági határozattal rendelkeztek arról, hogy emeljék ki a kiskorúakat a kockázatos helyzetből, nem akarták elvenni a gyerekeket az apjuktól. Azt mondták Biancának, túlzottan ragaszkodik, hogy a férfi rendes, vigyáz rájuk, gondját viseli a gyerekeknek.
Csak azután mentek bele, hogy Biancának adják a gyerekeket, hogy Monica Boseff felhívta a gyermekvédelmiseket, és bejelentette, másnap a sajtóval együtt érkezik, és elmagyarázhatják az újságíróknak, miért nem tartanak be egy bírósági határozatot.
Így lett meg az igazságszolgáltatás akarata.
Az első kapcsolat a román állammal
A kiszabadulás az emberkereskedők hálózatából nem jelenti azt, hogy másnaptól minden visszatér a normális kerékvágásba. Az olyan lányok számára, mint Bianca, aki a saját vagy a gyerekei iratai nélkül menekül, a bürokrácia és kapcsolattartás az állami intézményekkel újabb harccá válik.
Ha olyan szerencséd van, hogy a Nyitott Ajtó Alapítvány központjába kerülsz, támogatókra lelsz ebben a harcban. Szociális munkásokra, pszichológusokra, ügyvédekre. Ha nem, ismét egyedül állsz szemben az előítéletekkel és abszurd eljárásokkal, amelyek nem vesznek tudomást a kivételes, de teljesen előre látható helyzetekről.
A Nyitott Ajtó Alapítvány szociális munkása öt éve dolgozik emberkereskedők áldozatául esett lányokkal. Sok problémába ütköznek. Az első az iratok hiánya.
„Ide nem tudjuk őket befogadni, mert ez védett otthon. (Nem jelenhet meg az otthon címe a személyi irataikban – ford. megj.) Ahhoz, hogy személyit tudjunk csináltatni nekik, azt kell bejelöljük, hogy nincs állandó lakhelyük. Gyakorlatilag hajléktalanokként kell bejelentenem őket.
Borzasztóan érzik magukat, amikor erre rájönnek. «»Kisasszony, a szabad ég alatt lakik? Vagyis hajléktalan?« És akkor közbelépek. Elmagyarázom, hogy nem hajléktalanok, hanem védett otthonban laknak.”
Az ideiglenes iratok akkor is gondot jelentenek, amikor az otthonban lakó lányok munkát kell keressenek, vagy óvodába, iskolába kell íratniuk a gyerekeiket.
Az öt évben, mióta emberkereskedők áldozataival dolgozik, a szociális munkás semmilyen változást nem észlelt abban, ahogy a hatóságok kezelik ezeket a lányokat.
„Amikor meghallják, hogy kereskedtek velük, tudod, hogy veszik el az űrlapokat tőlük? Így, két ujjal, mintha azt hinnék, hogy megfertőződnek valamivel. Prostituáltnak tekintik a lányokat. Undor és eltaszítás, csak ennyire telik tőlük.”
Az így kihasznált lányoknak mindig szükségük van orvosi ellátásra. Nem is történhet másként több évnyi verés és nemi erőszak után. A törvény ingyenes vizsgálatokat biztosít az emberkereskedelem áldozatainak. A valóság viszont felülírja a törvényt. Amikor a szociális munkás vizsgálati időpontot kér a lányoknak, azt mondják neki, most nincs pénz, és csak hat hónap múlva tudják őket megvizsgálni. A most a központban lakó lányok egyike sem részesült ingyenes vizsgálatokban.
A vizsgálatok csak az első lépést jelentik. Az esetek 99 százalékában kezelésre is szükség van.
Nem tudok megbocsátani magamnak
Cristina azután hagyta ott az emberkereskedők hálózatát, hogy teherbe esett. A negyedik szülésére készült. Az előző három terhessége a kisbabák halálával végződött.
Cristina soha nem látta volna rácsok mögött a kiárusítóit, ha egy másik lány a hálózatból, aki a DIICOT látókörébe került, nem említette volna a nevét. Így vált Cristina sértett féllé abban a perben, amely a kiárusítói ellen indult. Utána szerzett tudomást a Nyitott Ajtó Alapítvány menedékéről.
Itt, a védett otthonban többször találkoztam Cristinával 2020 júliusa és októbere között. Így mesélt az ügyének részleteiről:
„Az első kliensnél behunytam a szemem, és nem gondoltam semmire. Utána undorodtam magamtól. Ez megmaradt. Undorodom magamtól, a saját személyemtől. Bármi is legyek ezután, nem tudok magamnak megbocsátani. Négy év alatt, azt hiszem, körülbelül kétezer férfi. Kétezer ember nyúlt hozzám.”
Cristinát a nagyszülei nevelték, miután a szülei elváltak, az anyja pedig elment a nővérével. Ő a hiányzó apjával maradt. Két éves volt akkor. 12 évesen látta újra az édesanyját, miután levelet írt neki. Az anyja jött, látta, és elment.
Húsz éves koráig, amikor Németországba ment dolgozni, Cristinát egyik sokk érte a másik után. Három gyermeket szült, mindannyian meghaltak. Az első a születése után két hónappal. Cristina 16 éves volt. A másik kettőt nem is tudta a karjába venni. Röviddel a születésük után elhunytak. Az orvosok nem akarták megmutatni neki a fejlődési rendellenességek miatt. A terhességei alatt Cristinát folyamatosan verte a gyerekek apja.
Az utolsó elveszített terhessége után egy barátnője ki akarta emelni Cristinát abból a környezetből, és összeismertette egy férfival. Ő volt a toborzó. Azt mondta neki, egy bárba megy majd dolgozni felszolgálóként, és a férfi unokatestvérénél lakik majd.
Az unokatestvér – akivel Cristinának viszonya lett – volt az első, aki őt pénzért kínálta.
„Én szerettem őt. Tényleg szerettem. Érte tettem meg, hogy jobb legyen a kapcsolatunk. Miután csalódtam az anyámban, elutasított a családom, úgy éreztem magam, mint egy kivert kutya. Mentem a szemem világába.”
A pénzt, amit Cristina keresett, az unokatestvér hazaküldte Romániába, a feleségének és gyerekeinek. Itt lépett színre a második emberkereskedő, szintén a loverboy módszerrel. Ügyfélként érkezett Cristinához, de nem feküdt le vele, hanem átölelte, simogatta, figyelmet és megértést kínált számára. És egy másik strici védelmét.
Megegyezésük az első verésig tartott, ami után Cristina három napig ült a lakásban.
„Amikor a földön feküdtem összegörnyedve, a hátamat rúgta, ahogy bírta. Amikor látta, hogy nem tud kiabálásra, sírásra, könyörgésre kényszeríteni, elővette a seprűnyelet. Amikor ütött, a szememet is érte. Lila voltam, a szemem feldagadt. Nem volt ahogy munkába menjek. Másnap ott sírt mellettem, hogy sajnálja.
Egyszer akkorát rúgott belém, hogy elrepedt egy bordám. Így küldött dolgozni. Jött, hogy üvöltsek a fájdalomtól. Egy klub volt, szobákkal a kliensek számára. Voltak ellenőrzések, de senki nem mondott semmit. Féltünk, mert ő mindenhol ismert embereket. Így az egész már csak a túlélésről szólt. Ma egy nap, holnap egy nap. Egy adott ponton túl már ez sem érdekelt. Az élet már nem számított nekem.”
Amikor negyedjére esett teherbe, Cristina tudta, hogy valaki számítani fog neki. A negyedik hónapban volt, amikor végleg kilépett a hálózatból. Az emberkereskedő nem jött utána.
Most távolinak tűnnek azok az évek. De Cristina még mindig alig hiszi el, hogy pert nyert az emberkereskedők ellen.
„Nem tud visszahozni nekem semmit. De a tény, hogy megnyertem a pert, az egyik legnagyobb öröm volt. Most már emelt fővel járhatok, már nem félek.”
Cristina cukrásznak tanul, és hamarosan egy cukrászdában fog dolgozni.
Támogatás, védelem és tanácsadás nélkül ez nem sikerült volna. Hatékony szolgáltatások nélkül, amelyeket a román állam nem biztosít az emberkereskedelem áldozatainak.
Ilyen körülmények között a statisztika nem is mutathat mást: Románia a szexuális célú emberkereskedelem legfőbb európai forrása.
A társadalmi tanulság
Monica Boseff áldozatokat védő csapata jogi segítséget is nyújt. Az egyik ügyvédnővel beszéltünk, aki az otthonba érkezettek ügyeit vállalja fel.
Azután vállalt ilyen ügyeket, hogy a saját szemével látta az emberkereskedők prédájává lett lányok magányát. Gyakran a tárgyalóteremben is egyedül vannak, míg a vádlottakat ügyvédek és rokonok veszik körbe. A helyzet nem sokat változott. Az első perénél megállapította, hogy egyedül ő volt az áldozat mellett. A másik oldalon az emberkereskedők csapata. A férfiak fényképezték, hogy megfélemlítsék.
Időközben megkapta a „prostituáltak ügyvédnője” címkét. Romániában az ügyvédek inkább a vádlottak mellett ülnek, az a pad jobban fizet. Az áldozatok mellett nem tolong senki, hogy képviselje őket.
A Nyitott Ajtó Alapítvány ügyvédeinek sikere mögött csapatmunka áll. Az ügyvédek együtt dolgoznak a szociális munkással, pszichológussal, szakértőkkel, akiknek az értékelései elengedhetetlenek a perekben. Mi több, folyamatosan tartják a kapcsolatot a lányokkal.
A megnyert perek ellenére az ügyvédnő úgy gondolja, az, ahogy az emberkereskedelem ügyeit kezeli az igazságszolgáltatás, azzal újratraumatizálja az áldozatot. Volt olyan ügye, ahol a bírónő leállította a tárgyalást, hogy az áldozatot perceken át kioktassa arról, hogy nem megfelelően volt felöltözve. Utána a többi áldozat tanácsadásra szorult ahhoz, hogy vallomást tudjon tenni.
A közös nyelv hiányát is érzékeli a legtöbb per során. Szinte mindig felmerül valamilyen kommunikációs akadály. Az áldozatok gyakran olyan lányok, akik az általános iskolát sem fejezték be (mert 12-13 éves korukban már eladták őket), vagy akik egyáltalán nem jártak iskolába. A bíróknak egyáltalán nincs türelmük hozzájuk, mondja az ügyvédnő. Letámadják őket, szemükre hányják, hogy nem értenek semmit abból, ami elhangzik. Durvák, és ez elbátortalanítja az áldozatokat.
Valójában a legtöbb esetben (mivel a többségük egyébként sem jut olyan segítséghez, amilyent a Nyitott Ajtó Alapítvány kínál) egyedül a kiárusított lányok gondolják úgy feltétel nélkül, hogy ők áldozatok.
A többiek szerint csak kurvák.
Nyitókép: Silviu Panaite
Ezzel a cikkel indítjuk az emberkereskedelem áldozatainak és annak az intézményi rendszernek a dokumentálását, amely ki kellene, hogy menekítse az áldozatokat ezekből a hálózatokból, és segítsen nekik visszailleszkedni a társadalomba.
A cikk azokat a tényeket mutatja be, amelyek az újságírói tényfeltárásból kiderültek. A sorozatot támogató Hollandia nagykövetsége nem felelős a cikk tartalmáért, a cikk nem feltétlenül képviseli a holland nagykövetség hivatalos álláspontját.
