Mikor volt Eckstein-Kovács Péter első nagyobb konfliktusa az RMDSZ-fősodorral? Hogyan született a döntés, hogy elmenjen Băsescu tanácsosának? Mit ígért meg neki Kelemen Hunor akkor, amikor 2012-ben bevállalta, hogy polgármester-jelöltként húzza a tanácsosi listát Kolozsváron? És végül: mik a tervei kiiratkozása után az RMDSZ-ből? Interjú.
Egy városi legenda szerint szó szerint az utcáról kerültél be a (nagy)politikába. Igaz ez?
Ez nem legenda, ez kőkemény valóság. Akkoriban, 1990-ben a feleségemnek udvaroltam, aki többek között nagybőgőn játszott egy táncházas zenekarban. Megyünk a Béke téren Csillával, én cipelem a nagybőgőt, amikor szembejön egy madiszos (Magyar Demokrata Ifjak Szövetsége) aktivista, és megkérdi, Péter, nem akarsz képviselő lenni? Mondtam, hát beszéljünk róla, adj nekem 24 órát, hogy gondolkozzam. Igent mondtam.
Akkoriban más világ volt: a diákszervezetek kialkudták, hogy azokban a megyékben, ahol több mint két képviselő vagy szenátor juthat be, ott a harmadikat az ifjúsági szervezetek nevesítsék, és tegyék fel a listára. Így, ilyen ifjúsági vonalon heten vagy nyolcan jutottunk be, hát én olyan nagyon ifjú nem voltam (nevet). Gondolom, azért számított, hogy abban az időben, 1989 decembere után elég aktív voltam jogászként, ügyvédként: alapítványokat, egyesületeket jegyeztem be, emberjogi kérdésekben mozgolódtam.
Ez azonban „csonka” mandátum volt, 1990-től 1992-ig tartott, azután városi tanácsos lettél Kolozsváron a Funar-korszakban. Gyermekként emlékszem azokra az időkre, elég balhés időszak volt – hogyan emlékszel vissza erre a periódusra?
Ott alapoztam meg a politikai karrieremet. Soha nem voltam ilyen főnök-forma, de a városi tanácsban egy meglehetősen népes RMDSZ-tanácsos társaság volt, ennek a frakciónak lettem a szószólója, frontembere. Sötét, küzdelmes idők voltak ezek: a nacionalista PUNR nagyon erős, Funar egy nagy barom volt, és hát nyomást gyakoroltak ránk, próbáltak ellehetetleníteni.
A tanácsosi mandátumod után 1996-tól szenátor lettél. Mostanában nem olyan egyszerű ez az átjárás – ez hogyan működött?
(Nevet) Ismertséget és népszerűséget szereztem mint egy látható és balhés városi tanácsos. És hát Kolozsváron az van, hogy ha esik, ha hull, ha kilép Eckstein az RMDSZ-ből, ha nem, egy képviselői mandátum mindenképpen összejön. A második képviselői hely, illetve a szenátori mandátum már mindig a visszaosztástól függ, és sosem biztos.
Én úgy éreztem, érdemes reszkírozni, éreztem magamban erőt, így kerültem fel a szenátusi listára. Amúgy képviselők és a szenátorok között sem fizetésben, sem hatáskörben nincsenek különbségek – talán annyi, hogy a szenátus, mivel szűkebb testület, és egy mandátumhoz sokkal több szavazat szükséges, egy úribb, nagyobb láthatóságot biztosító hely. De a döntések nagy részét a képviselőházban hozzák.
Na de ekkoriban még Funar volt a polgármester Kolozsváron, és van egy ezzel kapcsolatos sztorim. Bár a polgármesternek kötelező lett volna a szenátoroknak irodát biztosítani, nekem nem adott, mert miért adott volna.
Akkor gondoltam egyet, és a fogadóórámat a polgármesteri hivatal elé hirdettem meg. Bartha Győző barátommal és munkatársammal felraktunk egy íróasztalt a Dacia tetejére, odavittük székekkel meg mindennel, és akkor a polgármesteri hivatal előtt tartottam a fogadóórát.
Nyilván ez látványos volt, a sajtó is jelen volt, de ami meglepett, az az, hogy a panaszosok, az emberek, akiknek kérdeznivalójuk volt, azok odajöttek, és ott, az utcán mondták el, hogy mi van. Nem tudom, most hogy mennek ezek a fogadóórák, az én időmben ezek működtek.
A régi filmfelvételeken látszik, hogy abban az időben az SZKT-kon rengeteg vita volt. Most már nincsenek, sőt. Mikor kezdett az RMDSZ hangsúlyosan civil hangulata megváltozni?
Akkor, amikor a hangsúlyosabb nemzeti vonal kivonult az RMDSZ-ből, és létrejött a polgári párt. A Reform Tömörülés teli volt haverrel, többségükkel ma is baráti viszonyban vagyok, ők egy ilyen keményebb ellenzék voltak. Mi, a liberálisok, a Szabadelvű Kör, szintén ellenzékinek számítottunk – néha a Reform Tömörüléssel közös indíttatásból szólaltunk fel, máskor másért.
2003-ban Szatmárnémetiben volt az a kongresszus, amikor az RMDSZ és a Reform Tömörülés külön utat választott. Nehéz most megmondani, mi lett volna, ha az RMDSZ-en belül maradnak, és demokratikus úton versenyeznek.
Én itt adnék enyhítő körülményeket a reform tömörüléses barátaimnak: az volt akkor a hangulat, hogy az ellenzék örökre ellenzék lesz, kicsi fiúk vagytok, töröljétek meg az orrotokat. Ez volt az álláspont, amit ők nem vállaltak fel, és azt mondták, hogy akkor kívül tágasabb.
Mit lehetett 1999-ben a Radu Vasile-kormányban kisebbségekért felelős tárca nélküli miniszterként megvalósítani?
Arany idők voltak, ne viccelj. Az RMDSZ-t 1996-ban hívták be a kormányba – Emil Constantinescuról sok mindent lehet mondani, de ez az ő érdeme, ebben az időszakban vált az RMDSZ szalonképessé a romániai politikában. A kisebbségekért felelős tárca nélküli minisztériumot akkoriban gründolták, igazából nem minisztérium volt, hanem csak egy igazgatóság, de vezetője a kormány tagja volt.
Azért mondom, hogy ezek arany idők voltak, mert akkoriban, a csatlakozás előtti időszakban még mindig kérdés volt az, hogy az etnikai problémáit Románia meg tudja-e oldani békésen, vagy egy újabb Jugoszlávia következik. Ebben az időszakban a román politikum, Radu Vasile aztán Mugur Isărescu nyitott volt a magyarsággal és általában a kisebbségekkel kapcsolatos kérdésekre.
Ezek voltak azok az idők, amikor lehetett eredményeket elérni, és ez az, amiről most azt mondják a nagyokosok, hogy az EU rosszat hozott nekünk kisebbségi kérdésekben. Hát ez úgy hülyeség, ahogy van. Kétségtelen, hogy miután bekerült a NATO-ba és aztán az Európai Unióba, a kisebbségi ügyeket tekintve kevésbé volt bőkezű Románia, de a kezdeti pozitív lépéseket az EU nyomására tette.
Na de ez az időszak egy jó időszak volt, sikerült átnyomni a diszkrimináció minden fajtáját tiltó törvényt, elindult a közösségi és egyházi ingatlanok restitúciója, elfogadták a közigazgatási törvényt a nyelvi jogokat biztosító cikkelyekkel. Jó időszak volt.
Emlékeid szerint mikor következett be az első törés az RMDSZ fősodrával?
Mindig vitatkoztam, azzal nem volt gond. (Nevet)
Én első törésként a Monica Macovei-féle igazságügyi reformra emlékszem. Ez azért több volt, mint a szokásos vita.
Ez egy érdekes dolog. Szerintem Romániában a legutáltabb politikus ever – nem Vadim Tudor, nem Markó Béla, hanem – Monica Macovei volt. Az igazságügyi reformot azonban nem ő vezényelte le, hanem Rodica Stănoiu PSD-s minszterasszony, az úgynevezett igazságügyi törvényeket 2004-ben, az ő miniszteri mandátuma alatt fogadták el. Ezek voltak az igazi reformok, ezek alakították át a romániai igazságszolgáltatást.
Gyakorlatilag átemelték az uniós jogrendet, nem?
Így van, beemelték a román gyakorlatba. Monica Macovei nem volt reformer, hanem hogy is mondjam, betöltötte azokat a lyukakat, amelyeket akarattal hagytak azért (nevet), hogy politikailag lehessen irányítani az igazságszolgáltatást.
Átvettek némely durvább intézményt és intézkedést, például a nagykorrupció ellen vizsgálódó ügyészséget, a DNA-t, vagy a vádalkunak az intézményét, tehát annak a lehetőségét, hogy ha egy vádlott feljelenti a társbűnözőjét, akkor felére vagy harmadára csökken a büntetése.
Ezek nem igazán európai cuccok. Én úgy láttam, hogy egy olyan országban, mint Románia, ahol a korrupció mindent átsző, helye van egy ilyen keményebb fellépésnek.
Egy adott pillanatban, amikor a szenátus jogi bizottságának elnöke voltam, volt egy kísérlet arra, hogy megkurtítsák az üvegzseb ügynökség (Agenţia Naţională de Integritate, ANI) kompetenciáit. Akkor volt egy vitánk az RMDSZ-frakcióban, amit egy szavazás követett. A szabály az volt – és szerintem ez nem egy rossz szabály – hogy ha a frakció valamit kétharmaddal megszavaz, akkor a szavazás eredménye kötelező a szenátusban való szavazáskor. Ha nincsen meg a kétharmad, akkor ki-ki saját lelkiismerete szerint szavazhat.
Ebben az ANI-ról szóló kérdésben alulmaradtam, meglett a kétharmad ellenem, főleg Frunda György érvelt ellenem, Sógor Csaba például mellettem szavazott, de hát ezek részletek. Akkor én lemondtam a jogi bizottság elnöki pozíciójáról, mert úgy éreztem, hogy a szervezet, ami mögöttem áll, és amelyik nevesített, cserben hagyott. Ez volt az első lemondásom.
Jó kérdés, hogyan kaphatott elnöki pozíciót az egyik legfontosabb parlamenti bizottságban az RMDSZ – never ever nem fog újból ilyen pozíciót kapni. Úgy érzem, kiegyensúlyozottabb, racionálisabb környezetben azt gondolták, hogy én nem leszek azért nagyon szarházi sem egyik, sem másik nagyobb párttal szemben.
Visszagondolva mi lehetett az oka annak, hogy az RMDSZ kifarolt ebből a történetből?
Emberek vagyunk, a parlamentben is emberek vannak, az RMDSZ-ben is emberek vannak. Érdekek vannak, biztonsági kérdések vannak, fontos, hogy mennyire vagy egy bizonyos hálón belül, mennyire tudod érvényesíteni a politikai pozíciódat. Ami ezt gyengíti, az nem kóser. Én úgy érzem, hogy a képviselők, az én esetemben a szenátorok közötti szolidaritás felülírt bizonyos erkölcsi normákat, amiket szerintem nem lett volna szabad felülírni.
Visszatérve a korrupció-ellenes harcra: ennek az elindulása Monica Macovei érdeme, és volt egy hatalmas vita akkor, amikor az igazságügy-miniszter gyakorlatilag saját hatáskörébe vonta az ügyészek kinevezését.
A vezető ügyészeknek a kinevezése a régi rendszerben, meg 1989 után is a minisztérium hatásköre volt. Sok európai uniós államban a mai napig az igazságügy-miniszter nevesíti a vezető ügyészeket. Romániában ezt alkotmányjogilag szabályozták, végső soron egy nem rossz kompromisszum született.
A lényeg, hogy a vezető tisztségek esetében – és most nem csak a korrupcióellenes ügyészség vezetőire, hanem az összes vezető tisztségre gondolok, beleértve a legfelsőbb bíróságot – a kinevezések terén három intézménynek van kompetenciája.
Van egy jelölő, ami a jelen pillanatban, akárcsak tíz évvel ezelőtt, a miniszter. Ezt aztán véleményezi a Bírótanács (Consiliul Superior al Magistraturii), az államelnök pedig kinevez. Egészen az Alkotmánybíróság mostani, szerintem elfogadhatatlan határozatáig ez a trojka döntött.
Lehet ezzel vitatkozni, én hajlandó lennék elfogadni egy olyan változatot, hogy a Bírótanács jelöl, a miniszter véleményez, és végső soron az államelnök kinevez. Fontos, hogy ki jelöl – a Bírótanács azért lenne szerencsés, mert ez az a testület, amely látja az emberek szakmai potenciálját, azt, hogy ki mire képes.
Az, hogy a politikai alapon kinevezett igazságügyi miniszter nevesítse az ügyészségek elöljáróit, szerintem elfogadhatatlan Romániában.
Hogyan nézett ki az az államreform, amit Băsescu, illetve Boc és Macovei elkezdtek?
Kétségtelen, akkoriban volt egy EU-s és nemzetközi elvárás Romániával szemben, hogy a nyakig érő korrupcióval valamit kezdeni kell. Az említett tisztségviselők próbáltak megfelelni ennek az elvárásnak törvényhozási eszközökkel.
Itt az elv az, hogy az Európai Unióban a tagországokban hozott bírói határozatokat mindenhol elismerik, így elvben minden országnak érdeke, hogy az igazságszolgáltatás független legyen, és jól működjön.
A választási rendszer reformja, az egyéni választókerületek bevezetése azt eredményezte, hogy 2008-ban nem sikerült újabb szenátori mandátumot szerezni.
Így van, és én a változtatást akkor támogattam. Nem mondom, hogy mindig a legjobb megoldásokat támogattam a politikusi karrierem során, lehet hogy az egyéni választókörzetek bevezetése nem volt sikertörténet. Az, hogy a választási rendszer áldozata lettem, egy más tészta, ez benne volt a pakliban, én ezt nem éltem meg tragédiaként. A kolozsvári szenátori mandátum mindig billegett, hát 2008-ban a mérleg rossz oldalra billent.
2009-től azonban Traian Băsescu mellett kisebbségügyi tanácsosként dolgoztál. Hogyan lehet egy ennyire önjáró, önfejű politikust, mint Băsescu, tanácsosként befolyásolni? Mit lehet nála elérni?
Amikor meglettek a hivatalos választási eredmények, és kiderült, hogy nekem nem lesz mandátumom, aznap Băsescu felhívott.
Ez hogyan működik: megcsörren a telefon, halló, jó napot, én vagyok az elnök?
Igen, igen. Nem tudom, hogy most, Iohannis idején hogy van. Hívott az elnök, és mondta, gyere. Azonban nem tanácsosnak hívott, hanem főtitkárnak. Az államelnöki hivatalban a főtitkári pozíció messzemenően a legerősebb, a főtitkáron megy át az összes irat, nemzetbiztonságtól kisebbségekig és gazdasági ügyekig. Ezt a pozíciót addig egyébként Elena Udrea töltötte be.
Mondtam Băsescunak, ezt meg kell beszéljem az RMDSZ-szel, vagyis Markó Bélával, mert ezt így saját szakállra nem tudom bevállalni. Markó Bélával aztán úgy egyeztem, elmegyek az államelnöki hivatalba, de nem főtitkárnak, hanem kisebbségügyi tanácsosnak.
Mivel indokolta ezt Markó?
A főtitkári tisztség politikailag rettentően látható és érzékeny pozíció lett volna. Az RMDSZ-nek mindig az volt a kívánsága, hogy legyen az államelnöki hivatalban olyan ember, aki kisebbségi ügyekben tudja, hány óra, és tud jó tanácsot adni. Az RMDSZ-nek ez volt az érdeke.
Én el tudtam fogadni, hogy ne legyek Băsescunak az udreája, ez nem lett volna a szívem csücske.
Így hát azt a deal-t kötöttem úgy az RMDSZ-szel, mind az államelnöki hivatallal, hogy kisebbségügyi tanácsos leszek. Ilyen sem azelőtt, sem azután nem volt, akkor volt egy ilyen konjunktúra, és én be lettem fogadva.
Milyen gyakran kért tanácsot Băsescu, és mennyire lehetett őt befolyásolni?
Frunda Gyuri, aki Pontának volt a miniszterelnöki tanácsosa, elmesélte egyszer nyilvánosan, hogy a tanácsosi funkciója abból állt, hogy havonta egyszer behívta a miniszterelnök, és elbeszélgettek különböző ügyekről. Úgyhogy gondolom, én is beszélhetek erről.
Băsescu mellett hetente 3-5 alkalommal csörrent a telefon, hogy gyere, mert tanácsos-gyűlés van. Összegyűltünk mi, a 7-8 tanácsos, és akkor Băsescu megkérdezte, van-e valami mondanivalótok? Ez nem semmi, nyilván valami semmiséggel nem rukkoltam elő, de ha volt problémám, akkor azt elmondhattam. Az, hogy az államelnökkel egy ilyen teljesen direkt kapcsolatom legyen, az engem megtisztelt, és ez azért egy lehetőség volt.
Miután körbement, hogy van-e valakinek mondanivalója – és volt olyan, hogy senkinek nem volt semmi – na akkor jött az elnök, hogy neki viszont vannak kérdései. És akkor megbeszéltük az épp aktuális problémákat, melyek persze messze meghaladták a kisebbségi kérdést.
Nem mondom, hogy mindent megbeszélt velünk – nemzetbiztonsági vagy titkos dolgokat például nem beszélt meg – de hogy fontos kérdésekről beszélgettünk, az kétségtelen. Cotroceni-ről tudni kell, hogy ez egy, hogy is mondjam, egy ilyen meglehetősen felülvizsgált terület, felület, (nevet) épp csak a fenekünkbe nem néztek be. Én jóban voltam a kollégákkal, dolgokat megbeszéltünk, de olyan, hogy előre megbeszéljük, hogy mit fogunk mondani, ilyen nem volt.
Amikor vita alakult ki egy-egy kérdésben, és egyedül maradtam a véleményemmel, akkor azt Băsescu lesöpörte. De ha három-négy tanácsos azt mondta, hogy hülyeség az, amire készül, akkor azt szinte kötelező módon figyelembe vette.
A tusványosi szereplések előtt például volt külön találkozó?
Hát ne viccelj, azt én találtam ki (nevet). Nem feltétlenül az elnökválasztások kapcsán, hanem abból a megfontolásból, hogy ha a román és a magyar erős ember szót ért, az nem lehet rossz az erdélyi magyaroknak semmiképp. Akkor villant fel bennem ez az ötlet, hogy mi lenne, ha Băsescu elmenne Tusnádfürdőre. Felhívtam Toró Tibit, aki Orbánnal nyilván jobb viszonyban volt mint én, és összehoztuk a cuccot, az elsőt. Băsescu nagyjából ennek a hatására kapott 150 ezer szavazatot a Székelyföldről, az RMDSZ ellentétes ajánlásának dacára, aminek következtében megnyerte az elnökválasztást.
Ami érdekesebb, hogy következő évben már nem az én kezdeményezésemre jött a meghívás Orbán részéről, hogy gyere Tusványosra. Behívott az elnök – és ez nem olyan eset amikor a 7-8 tanácsos egyike voltam, hanem amikor tényleg kisebbségügyi tanácsosi minőségemben hívott be a külügyes Anca Ilinoiuval együtt – és megkérdezte: na, menjek el idén Tusnádfürdőre?
Ilinoiu és én is azt mondtam, ne menj, ez nem egy vándorcirkusz, ahol te vagy a medve, és ahol minden évben becsekkolsz. Tavaly volt helye, jól sikerült, kész, annyi.
Szépen meghallgatott, aztán azt mondta: figyeljetek ide, tavaly nekem volt érdekemben, hogy elmenjek Tusnádfürdőre. Idén Magyarországon lesznek választások, el fogok menni. És elment. Ennyit a tanácsos tanácsairól.
Verespatak ügye felmerült ezeken a tanácskozásokon Băsescuval? Hogyan jutottál el oda, hogy végül emiatt lemondj a tanácsosi funkcióról?
Nem a nagy nyilvánosság előtt, de többször mondta az államelnök, hogy nincs rendjén egy zsák aranyon aludni, ha azt jó pénzért el is lehet adni. Én évek óta agitáltam a cián ellen és Verespatak mellett, törvénytervezetet is benyújtottam ez ügyben. Amikor nyilvánosan is elkötelezte magát az elnök úr az aranybánya mellett, szerintem számomra nem volt más tisztességes lépés, mint a lelépés.
Az RMDSZ mennyire vette igénybe ezt a közvetlen csatornát, ami általad megnyílt Băsescu felé?
Igénybe vette. Egy olyan pillanat volt, amikor az RMDSZ kikerült a kormányzásból, gyakorlatilag mindenünnen ki volt szorulva, és akkor ez a csatorna felértékelődött.
Borboly Csabától kezdve Antal Árpádig és Tamás Sándorig mindenkivel kapcsolatban voltam, hozták hozzám az iratokat, amiket én aztán – csak én tudom, hogy – de eljuttattam az akkori döntéshozókig a kéréssel, hogy bă, segíts, mert kell segítened. Intenzíven együttműködtem az RMDSZ-szel mint szervezettel és a megyei vezetőkkel is.
Közben Băsescu és az RMDSZ viszonya enyhén szólva nem volt szívélyes. Hogy mást ne mondjak, ott volt a Nagy Zsolt-sztori, ahol tudni lehetett, hogy Băsescunak szerepe volt abban, hogy a nyomozás elindult.
Itt van egy törvényes keret. A törvényes keret azt mondja, hogy akik kormánytagok, vagy kormánytagok voltak, de nincsenek benne a törvényhozásban, az ő esetükben az államelnök az, aki okét ad arra, hogy meginduljon a büntetőeljárás. Ez volt a Zsolt esete, aki nem volt képviselő.
A másik eset a Borbély Lászlóé, aki egy ilyen kettős minőséget ért el, miniszter is volt meg képviselő is volt. Ebben az esetben egyáltalán az, hogy kutakodhassanak utána, a parlament megfelelő házának a többségi szavazatát feltételezi. És ezt Borbély Laci kétszer megúszta.
A munkatársait elítélték, börtönbe mentek, Borbély Laci meg, hát találkozom vele a repülőtéren, és azt mondja, te mész tüntetni az igazságszolgáltatás mellett? Autóbusszal? Szánalmas vagy.
Ő jelen pillanatban a miniszterelnöknek, akit most Dăncilának hívnak, a tanácsadója. Ce pula mea. Hol élünk? Borbély Laci jön, és felelősségre von engem, hogy mi az, hogy te fenntartod ezeket a túlkapásokat? Mármint hogy a tolvajok feleljenek.
A Nagy Zsolt-ügy más. Az, hogy az igazságszolgáltatás épp jól működött vagy sem, nem az én tisztem meghatározni. De Băsescunak a beleegyezése, hogy nyomozhatnak Nagy Zsolt után, az formaság, hivatali dolog. Az államelnök mindig beleegyezett ilyen esetekben, a parlamentben is, amikor tisztességesek voltak, azt mondták, hogy persze, nyomozzatok, aztán ha ártatlan, akkor felmentik. Nem látom, hogy Băsescu áztatta volna el Nagy Zsoltot.
Mi a véleményed arról, ahogyan az RMDSZ-en belül viszonyulnak saját politikusaik korrupciós ügyeihez? Gondolok Olosz Gerire, Kiss Sándorra. Sosem ismerték be, hogy szervezeten belül is létezik egy ilyen probléma, és ezeket el kell választani azoktól az ügyektől, melyek esetleg talán valóban problémásak.
Én ezt teljesen másként látom, mint te. Itt van néhány ügy, ahol jogerős ítélet született, és ami RMDSZ-es tisztségviselőt illet. Ilyen Nagy Zsoltnak és Kerekes Gábornak az ügye, ahol jogerős ítélet született, valamint Markó Attilának az ügye a Székely Mikóval kapcsolatban, ahol szintén jogerős ítélet született.
A többiben nem született jogerős ítélet. Ebben anticipálni, hogy az ítélet elmarasztaló lesz-e vagy felmentő, nem lehet. Ez az Olosz Gerinek és Kiss Sanyinak az ügyében éppúgy igaz, mint Horváth Annának, Antal Árpinak és Ráduly Robinak az ügyében. Itt két ügy van amire pont került, erről tudunk beszélni, a többiről nem. Vagy én legalábbis nem beszélek.
Ezeket a vádiratokat, esetenként a teljes dossziét elolvastam, és nyilván nem értek hozzá, nem vagyok büntetőjogász, de egyszerű, mezei olvasóként is meg lehet ítélni, hogy mi az, ami súlyos ügynek tűnik – Kiss Sándor vagy Olosz Geri ügye például – ezzel ellentétben pedig ott van Ráduly Robi dossziéja, ami hát eléggé mondvacsinált dolognak tűnik.
(Elkomorodik) Ezek szubjektív dolgok. Én nem tudom, hogy te hogy merészelsz, még akkor is, ha ismered egy dossziénak a tartalmát, mielőtt ítélet születne, véleményt mondani bűnösségről vagy ártatlanságról. Én ebben nem tudok nyilatkozni, ne haragudj.
Nyilván nem ugyanabban a fényben látom Horváth Annát és Kiss Sanyit, hogy így fejezzem ki magam. Amíg nincs jogerős ítélet, addig egyáltalán nem tudom kommentálni. Ha van ítélet, akkor azt is csak nagyon árnyaltan tudom. Irigylem azokat, akik, mint te, elosztják, Kiss Sanyi bűnös, Antal Árpi ártatlan, vagy Ráduly Robi ártatlan. Ezt nem tudom magamévá tenni.
Itt egy ügy van, amiben leteszem a garast, amit ismerek Á-tól Z-ig, az a Markó Attila ügye a Székely Mikóval. 2000-ben kisebbségügyi miniszterként lehetőségem volt javasolni a kormánynak hogy adjanak vissza ingatlanokat egyházaknak és kisebbségi szervezeteknek.
Én erre a listára feltettem a Székely Mikót sok mással együtt – az első egyébként a kolozsvári rendőrség székhelye volt, úgy éreztem, a milícia épületét, ahol verték az embereket, azt kell először visszaadni a reformátusoknak.
Markó Attila ügyét ismerem, annak én szereplője voltam. Az egy justizmord, egy igazságtalan ítélet, hogy Attilát elítélték. Valószínűleg nem az egyetlen, van más bírói hiba, tévedés vagy akár bosszúállás, vagy minek nevezzem. Markó Attila ártatlanságáért tűzbe teszem a kezem, feljelentettem magam a DNA-nál: ha ő bűnös, én is bűnös vagyok, menjünk karonfogva a börtönbe.
Egyébként vagy bízol az igazságszolgáltatásban, vagy nem. Van sok jó, felkészült, pártatlan bíró, de emberek vagyunk, vannak, akik előítéletekkel terheltek a magyarokkal vagy pláne a romákkal szemben, vannak megvesztegethető bírók, ügyészek, kétségtelen. Az emberek tudják, hogy ki az, aki elvesz pénzt, hogy ítéletet hozzon. Idő kérdése, hogy ezeket felelősségre vonják, kivonják a rendszerből, na, vannak módszerek.
2011-ben Markó Béla bejelenti, hogy nem indul újabb elnöki mandátumért, így megnyílik a verseny az RMDSZ elnöki tisztségéért. És ugyan lehet tudni azt, hogy Kelemen Hunor a kiszemelt utód, úgy döntesz, mégis versenybe szállsz. Miért?
A halálba élveztem, ne viccelj. Ha van verseny, akkor legyen verseny. Persze beszálltam, és többek között amiért fájó a mostani búcsú az RMDSZ-től, az végső soron a Kolozs megyei RMDSZ-től való búcsú, melynek tagja voltam. Akkoriban kellett egy megyei szervezetnek a támogatása is. Kolozsváriként nyilván a Kolozs megyei szervezet támogatását kértem. Hát egy országos szervezetnek sok eszköze van, hogy befolyásoljon egy 100 tagú testületet, ami dönt arról, hogy támogat vagy sem. És a fegyverek be lettek vetve.
Például mit vetettek be?
Kezdve attól, hogy ne legyen kvórum. Azok a hölgyek és urak, akik a Majális utcát (az Ügyvezető Elnökséget – szerk. megj.) képviselték, vagy az érdekeik arrafelé irányultak, azok álltak az udvaron, és vártak: hogyha ők nem jönnek be, hátha nem lesz kvórum, és nem leszek megszavazva. Egészen addig, hogy nyíltan ki is mondták, hogy nem egészséges, hogy többes jelölés legyen, és hát Hunor az igazi jelölt.
Volt egy ilyenszerű nyomás az országos RMDSZ részéről, nem nagyon értem, hogy Hunor miért csinálta. Ő aztán profitált abból, hogy volt verseny, és ő nyert, és mondhatta, hogy long live demokrácia. De meg akart fúrni.
És akkor, ott, ezek a mezőségi, kalotaszegi, aranyosszéki tanácsosok, polgármesterek, bőrdzsekiben, bőrkabátban, összenéztek, és azt mondták, dă-i drumul, megszavazzuk, legyen meg a fiúnak a lehetősége.
Nyílt titok az is, hogy magán a kongresszuson is világos direktívák voltak a küldöttek számára.
Ez így van, ezen nincs osztanivaló. Ez benne van a pakliban, ezzel nincs vitáznivalóm. Meglehetősen tisztességesen ment, amennyire tisztességes egy ilyen küldöttverseny. Nem tudom, mi lett volna, ha direkt demokráciával a tagság választ elnököt, lehet hogy akkor kicsit más lett volna az eredmény. Nem biztos.
2012-ben, amikor már nem volt szenátori mandátumod, húzóemberként bevállaltál egy polgármester-választást Kolozsváron. Viszont nem voltál rajta a tanácsosi listán…
Az az én döntésem volt. Nekem az a meggyőződésem, hogy ha valaki országos politikában szerepet vállal, utána ne vállaljon szerepet helyi politikában. Van olyan, hogy dolgozol helyben, mint ahogy én is városi tanácsos voltam, utána pedig, ha jól teljesítesz, mész felfelé.
Felkérést kaptam, hogy legyek polgármester-jelölt. Nem voltam abban a helyzetben, hogy ezt örömteli felkérésnek tekintsem, nyilvánvaló volt, hogy nem leszek polgármester. Egy ilyen vállalás, hogy mondjam, kiszedi belőled a vért és a mindent.
Azt mondtam, hogy oké, bevállalom, de amikor az EP-választások lesznek, az én karrierem szempontjából az a következő lépés, a jó lépés, ha az EP-be megyek. Erre kaptam ígéretet. Ez az ígéret nem lett beváltva.
Még tovább megyek a megértésben, vagy a liberális megközelítésben: értem, hogy volt a Winkler Gyuszi, aki egy ilyen liebling, akiről nem akart lemondani Hunor és az RMDSZ, és akkor azt, hogy legyen egy hunyadi Winkler és egy kolozsvári Eckstein, nem biztos hogy nagyon jól vették volna a keresztúri választók.
Hunor akkor megjegyezte, hogy csak két év múlva lesznek az EP-választások. Mondom, két év múlva, de ha megegyezünk, a megegyezés két év múlva is megegyezés. Itt volt egy kisiklás, ahol Hunor nem tudta kezelni ezt a dolgot.
Nem tudta vagy nem akarta kezelni?
Nem tudta, nem akarta, oké, lehet finomítani a dolgokat.
Azt is lehet látni, hogy a platformok lassan, de biztosan elsorvadnak. Miért?
Azért, mert egyértelmű a néppárti, Fidesz-párti irányultság. Már nincs igazi tétje az ideológiai pluralizmus látszata fenntartásának sem.
Sokan régóta mondogatják, hogy a Szabadelvű Platformnak így, a szervezeten belül sok értelme nincsen, nagyobb értelme lenne szervezeten kívül. Neked most erről mi a véleményed?
(Nevet) Erről én véleményt nem tudok mondani, én az RMDSZ-en kívül vagyok, és mint ilyen, a Szabadelvű Körön kívül is, mert a Szabadelvű Kör egy RMDSZ-platform, aminek nincsen saját jogi személyisége.
Én azt látom, hogy van egy – á, hogy mennyire kritikus tömeg, ezzel megint lehet vitatkozni –, van egy elég nagyszámú ember, választópolgár, erdélyi magyar ember, aki nem igazán találja meg a helyét és az elképzeléseit az RMDSZ-en belül.
Valamikor, még az ősidőkben csináltak egy felmérést arról, hogy mi az ideológiai beágyazottsága az erdélyi magyaroknak. Kétségtelen, hogy a kereszténydemokraták, a konzervatívok vannak többségben, de körülbelül 20, több, mint 20 százalék azt mondta, hogy liberális, szabadelvű.
Most nem beszélünk a zöldekről, akik szintén nem nagyon vannak megelégedve az RMDSZ-szel, vagy a baloldaliakról, akik számára az RMDSZ úgy elszállt, mint egy üstökös. Van egy kritikus számú ember, aki nem véli magát képviseltnek az RMDSZ által.
Itt a nóvum az, hogy verseny indult a román pártok részéről, hogy ezeket a nagyrészt városi, nagyvárosi, magasabban iskolázott rétegből származó választókat magukhoz édesgessék. Itt a lista eleje ugye az USR, akik tettek gesztusokat, és fognak gesztusokat tenni az erdélyi magyarok felé.
Talán még hatásosabb a POL, a Szabad Emberek Pártja, akik Marosvásárhelyen a Dan Maşca nevű vezérrel menetelnek, és akik erősen transzilvanisták. Ők elszívják azt a réteget is, mely nem feltétlen liberális, ökológus, baloldali, de erősen Erdély-szimpatizáns.
Megindult egy verseny ezekért a szavazatokért végső soron, és hát jó kérdés, hogy itt mit lehet magyar vonalon tenni, hogyan lehet ehhez viszonyulni.
Na és akkor a nagy kérdés: hogyan tovább?
Kétségtelen, hogy tovább fogunk menni, nincs az útnak vége. Az RMDSZ-en belül való útnak vége van, voltam nagyon belül, és most voltam 7-8 évig a szélén, és nem látom, hogy meg lehetne reformálni. A befelefordulás, ez a kizárólag etnikai alapú politizálás, ez a lefekvés a Fidesznek meg a PSD-nek, ez egy zárvány, ebből jó nem származik. Létezhet, el lehet vegetálni, de ebben jövő nincs. Slussz.
